Megemlékezünk a Santa Maria in Trastevere bazilika fölszenteléséről. Ebben a templomban imádkozik minden este a Sant’Egidio közösség. Ezen a napon ott a békéért imádkoznak.
Jn 4,19–24 – Az Atya igazi imádói
Ezen a napon a római Santa Maria in Trastevere bazilika 1215. november 15-ei fölszentelésére emlékezünk. Valójában a keresztények már ezer éve imádkoznak ezen a helyen, amit eredetileg domus Callistinek azaz Kallixtusz házának neveztek. Tágas épület volt, melyet Kallixtusz vásárolt meg a gyarapodó keresztény közösség számára. A hagyomány szerint különleges misszionáriusi lelkesedés jellemezte azt az időszakot. Olyannyira így volt ez, hogy a liturgia nyelvét görögről latinra kellett változtatni, mert az emberek nagy része már nem tudott görögül, viszont fontos volt, hogy megértsék az evangéliumot és követni tudják a szentmisét. Kallixtusz még diakónusként újjászervezte a keresztény közösségben a szegényszolgálatot, majd később pápaként is ugyanebben a misszionáriusi szellemben folytatta munkálkodását Rómában. Megbocsátott azoknak, akik megtagadták a hitüket a keresztényüldözések idején, és szerettek volna ismét belépni az Egyházba; befogadta azokat is, akiknek problémás volt a házassága vagy a családi élete. Ezer évvel később III. Ince pápa a IV. lateráni zsinaton részt vevő püspökök kíséretében fölszentelte a bazilika új oltárát, azt, ahol ma is bemutatják a szentmisét. Elképzelhető, hogy az eseményen jelen volt Assisi Szent Ferenc is, aki a zsinatra érkezett Rómába, és meglátogatta a Trastevere szomszédságában, a kikötőben álló leprakórházat. Örömünnep volt ez az egész római egyház számára. Különös örömmel emlékezünk erre a napra azért is, mert a bazilika a Sant’Egidio közösség otthonává vált, ahol nap mint nap szentmisét mutatnak be. Ez a templom spirituális értelemben az összes olyan helyet képviseli, ahol a közösség tagjai összegyűlnek imádkozni. Összegyűlünk, és az ég polgáraivá alakulunk át, Isten valódi temploma leszünk, olyan hely, ahol Isten hajlékot vett. Senki sem lehet szent önmagában és önmagáért. Egy hely akkor válik szentté, ha Isten megszenteli, ha Isten benne lakik. Mi az Isten temploma vagyunk. Így megérthetjük azokat a szavakat, amelyeket Jézus mondott a szamariai asszonynak, és amelyek ma újra elhangzottak: „De elérkezik az óra, s már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat akar.” Lélekben és igazságban imádni az Atyát azt jelenti, engedjük, hogy a szívünk megteljen az Úr kegyelmével, szava elárasszon bennünket, és lelki templom épüljön belőlünk. A szent épületek itt a földön mintául szolgálnak, melyekhez igazodhatunk. Korunk individualizmusával kapcsolatban ezért föl kell tennünk magunknak a kérdést: mi lenne istentiszteleti helyeinkkel, ha minden építőkövük úgy döntene, elválik a többitől, és szétszóródik a mezőn. Egyszerűen nem léteznének többé. Adjunk hálát az Úrnak a szent helyekért, ahol otthonra lelhetünk, és főképp szaváért, amit ezeken a helyeken hirdetnek nekünk.
Imádság a békéért
