Jób 3,1–3.11–17.20–23. Jób elátkozza születése napját
A barátok csöndjébe (és hányszor előfordul, mint azt tapasztalatból tudjuk, hogy nem tudunk mit mondani a fájdalom láttán) Jób kiáltása hasít, aki, mint a zsoltárok szegényei és betegei, Istenhez fohászkodik. Imádsága panaszáradat, mely a szenvedő ember életének értelmébe próbál behatolni. Így veszi kezdetét Jób nagy lázadása, aki az isteni igazságosság problémáját feszegeti, ám anélkül, hogy szembefordulna Istennel. Vissza-visszatérő kérdés ez, amivel gyakran találkozunk az emberi történelem során: miért van, hogy az igaz ember szenved, a gonosz pedig gyarapszik? Jób nem beszél Isten ellen, és nem átkozza. Tudja jól, hogy az ő Istene az élet Ura. De mi értelme van a haláltól és betegségtől gyötört életnek, amilyen az övé is? Jób az egész életét megvizsgálja, születésétől haláláig. Nyelvezete éles és kemény. Először születését átkozza: miért nem halt meg azelőtt, hogy világra jött volna, mely világ számára csak sötétség? Szavaiban ott lüktet megannyi szenvedő drámája, akiknek élete szalmaszálon függ, akiket megfellebbezhetetlenül halálra szántak: a gyermekeké, akik meg sem születnek, vagy a betegek, rabok, halálraítéltek, haldoklók, magukra hagyott idős emberek drámája. Jób szavai azonban telve vannak bölcsességgel is: segítenek elgondolkozni az élet és az elkerülhetetlen halál értelmén. Senki nem menekül előle; nem tesz különbséget gazdagok és szegények, hatalmasok és jelentéktelenek, rabok és rabtartók, kicsik és nagyok, urak és szolgák között. Miért aggódunk hát annyit önmagunkért? – sugallja a kérdést Jób. Ezzel csak a félelem férkőzik az ember életébe, „mert rám szakadt, amitől rettegtem, és amitől féltem, osztályrészem lett”.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
