A Santa Maria in Trastevere bazilikában a békéért imádkoznak.
Péld 3,27–34. Az Úr felmagasztalja az alázatosakat
A Biblia különleges érzékenységgel tekint a szűkölködőkre. Annak, aki szükséget szenved, joga van a segítséghez. Már a Második Törvénykönyv is kimondja: az, aki nem ad kölcsönt a rászorulónak, bűnt követ el (MTörv 15,9). Az ilyen távlatok sajnos ismeretlenek egy olyan kultúrában, amely az önszeretetet teszi meg az élet törvényévé. Ennek következménye, hogy végtelen nagyra nő az egyenlőtlenség, és egyre több a viszály. A hallott szavak előrevetítik a felebaráti szeretetről és kölcsönös kapcsolatról szóló evangéliumi részeket. Ezután egy sor felszólítás következik az együttélésre vonatkozóan: ne szőj gonosz tervet embertársad ellen, amikor gyanútlanul nálad üldögél; ne veszekedj soha ok nélkül senkivel; ne irigyeld az erőszakos embert a sikereiért. Ugyanis – vigasztal a szentíró –, aki Isten tanácsait követi, annak nincs mitől félnie, mert Isten gyűlöli a gonoszt, és a gonoszok nem érnek el sikert. Ezért hát jóságban és nagylelkűen kell élni, nem szabad hagyni, hogy legyőzzön minket az irigység és a féltékenység. Az Úr barátsága az igazaké, és „az alázatosakhoz jóindulattal van”. A Példabeszédek könyvében gyakran visszatér az erőszak és az elbizakodottság témája, amelyek szemben állnak a jósággal és az alázattal. Mindennapos kísértés, hogy az erőszakra erőszakkal válaszoljunk. Ehhez szoktat a társadalom, amelyben élünk, és amely azt hiszi, mások fölébe kerekedve lehet győzelmet aratni. Az evangélium figyelmeztet bennünket: „aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki magát megalázza, az felmagasztaltatik”. A bölcsesség alázatosságra tanít, és képessé tesz arra, hogy jóindulatúan és nagylelkűen forduljunk felebarátunk felé, hogy adjunk, mert csak az adásban talál a szív örömet és békét.
Imádság a békéért
