Megemlékezünk az Egyesült Államokban 2001-ben elkövetett terrortámadásokról, valamint a terrorizmus és az erőszak áldozatairól. Imádkozzunk a békéért.
Kiv 32,7–11.13–14; Zsolt 51 (50); 1Tim 1,12–17; Lk 15,1–32
A mai vasárnapi evangéliumban először egy pásztor jelenik meg, aki magához hívja barátait, és így szól hozzájuk: „Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett bárányomat!” Azután egy háziasszonyról hallunk, aki fölkeresi a barátnőit, és hívja őket: „Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett drachmámat!” Végül pedig egy apáról olvasunk, aki ezt parancsolja szolgáinak: „Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le! Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt, és életre kelt!” A három különböző történet ugyanazt a lelkiállapotot fejezi ki: Isten örömét, amikor viszontlátja elveszett fiait. Képzeljük csak el, milyen kitörő az öröme Istennek minden vasárnap a szentmisében! De ez azért szép ünnep, mert közös, egyesít eget és földet, és a boldogság a közösen megtört kenyér. A példabeszédek szereplői azonban csak saját boldogságukat keresik.
„Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét!” – mondta a fiatalabb fiú. Szomorú követelés ez, amely mindennapos az emberek között. A fiú elment a szülői házból, léha életet élt, elszakadva minden függő viszonytól, az apjától és otthonától is. Mivel így élt, hamarosan lecsúszott, és disznópásztor lett belőle.
Ugyanilyen önző volt a bátyja is. Amint megtudta a szolgáktól az ünneplés okát, megharagudott apjára, és nem akart bemenni. Elutasítja az ünneplést és az irgalmat. Inkább szeretne egy gödölyét, amit a barátaival elfogyaszt, mint megenni a hizlalt borjút a testvérével és a többiekkel együtt az ünnepi alkalomból megterített asztalnál. Furcsállhatjuk, amiért nem hagyja, hogy az ünnep magával ragadja; ám ugyanez történik, valahányszor az ember csak önmagának akarja az ünnepet. Az apa azt mondja neki: „Mindenem a tied.” A fiú mégis inkább kint marad, ideges és szomorú; bármily hihetetlen, azért szomorú, mert az apja nagy ünnepséget rendezett. Ez a két fiú nem áll távol tőlünk, mindketten ott élnek mindannyiunk szívében, az a közös bennünk, hogy mindent magunknak akarunk.
A vasárnap az Atya ünnepnapja, a hazatérés áldott napja. A szent liturgia elénk jön, legyőzi minden szomorúságunkat, minden bűnünket, minden elzárkózásunkat. Hagyjuk, hogy magával ragadjon ez az ünnep, és érezzünk rá az ízére! A vasárnap kitágítja szívünket, ledönti a falakat, megnyitja értelmünk kapuját, tekintetünket fölemeli, hogy meglássuk a világot, a szegényeket. A vasárnap tágas, ahogy tágas Isten irgalma is. Így szól az ősi himnusz, amelyet a szent püspök, Aranyszájú Szent János írt: „Aki istenfélő és istenszerető, örüljön ennek a szép és derűs ünnepségnek! Aki dolgozott, és aki nem, aki békében él, és aki szenvedésben, aki eltévelyedett, és aki otthon maradt, aki terheket hordoz, és aki terheitől megszabadult: jöjjenek mindnyájan, és befogadásra találnak. A szent liturgia ünnep, megbocsátás, Isten ölelése mindannyiunk számára.”
Imádság az Úr napján
