Préd 11,9–12,8. Az időskor szomorú napjai
A prédikátor a fiataloknak szánt kis könyvének végén az élet megszabott idejéről gondolkodik el. Az ifjúságot mint tavaszt, az időskort mint telet ábrázolja, amikor nappal nem ragyog a nap, éjjel a hold és a csillagok sem; az esőt nem követi a derült idő, mint a tavaszi záporok után, hanem újabb felhők jönnek. Az időskor tele után nem jön már több tavasz, az ég elmúlik. Házhoz hasonlítja a prédikátor az életet, amit korábban öröm (az ifjúság ideje) töltött meg, de később kihalt lett és hanyatlásnak indult. Az elhagyatottság és az elszigeteltség a gazdag ember otthonát is sújtja, „amikor megremegnek a ház őrzői és megrokkannak az erős férfiak az évek súlya alatt”. Képek sorával érzékelteti a szentíró a test hanyatlását. Az idős embert fokozatosan hagyja el testi ereje, és eljön a pillanat, amikor az ember „örök hajlékába tér”. Ez az öregségről szóló szomorú és melankolikus ének – ha a Szentírás egészének fényében olvassuk – mégsem az emberi lét kudarcának megtapasztalásáról szól, nem arról, hogy az emberi lét csak akkor volna jó, amikor erőnk teljében vagyunk. Öregségünkben is Isten gyermekei maradunk. Sőt, a gyöngeség megtapasztalásával több erőt nyerhetünk, hogy csak Istentől függjünk, és ne a saját erőnktől. Az időskort, mint olyan életkort, amikor másoktól függünk, „tisztelni” kell, ahogy azt a tízparancsolat is előírja. Már csak azért is, mert van egy tanulság, amit mindannyian levonhatunk az öregségben fokozatosan egyre nyilvánvalóbbá váló elgyengülésből: mindannyian törékenyek vagyunk, mindannyian függünk valakitől: Istentől és a többi embertől. Így aztán az emberi létet lezáró halálra – mely a bűn következtében fájdalmas és félelemkeltő – tekinthetünk úgy is, mint Isten szeretetére. Istenére, aki gyermekei közül egyet sem hagy magára, legfőképpen nem gyöngesége idején. Jézus feltámadása fogja majd megmutatni, milyen hatalmas ereje van Isten szeretetének, aki nem hagyja, hogy gyermekei a semmibe zuhanjanak.
Előesti imádság
