A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe: arról emlékezünk meg, hogy Szent Ilona megtalálta Krisztus keresztjét.
Szám 21,4–9; Zsolt 78 (77); Fil 2,6–11; Jn 3,13–17
Az Egyház ma arra emlékezik, hogy Kr. u. 335. szeptember 14-én a hívők hatalmas tömege gyűlt össze Jeruzsálemben a Szent Sír-bazilika felszentelésére, amelyet Konstantin császár állíttatott helyre. Ebből az alkalomból a Szent Kereszt fájának megtalálásáról is megemlékeztek. Az Egyház, úgy a keleti, mint a nyugati egyház, évről évre őrzi ennek emlékezetét. A miséző pap ma is magasba emeli a keresztet, és felmutatja a négy égtáj felé, hogy ezzel kifejezze az üdvösség egyetemességét. Ma is, mint akkor, a Föld minden pontján magasba kell emelni a keresztet, hogy láthatóvá váljék, hogyan váltotta meg Jézus az emberiséget.
A liturgia első olvasmánya azt az eseményt beszéli el nekünk, amely Izrael népével történt a pusztában, amikor sokan meghaltak a mérges kígyók marásaitól. Ebben a történetben nagyon sok jelenkori nép helyzetére ismerhetünk rá. Sok mérges kígyó tekereg a mai világban is, és gyakran maguk az emberek marják meg a többi embert, nem ritkán halálosan. Mózes egy rézkígyót emelt a magasba, és aki csak föltekintett rá, életben maradt. Ez a jelenet valójában már a kereszt előképe. János evangélista így fogalmaz: „Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az ember fiának is fölemeltetnie…” (Jn 3,14) Később pedig, mintha csak ugyanezt a bibliai jelenetet akarná fölidézni, így ír: „Látni fogják azt, akit keresztülszúrtak.” (Jn 19,37) Ma is fel kell magasztalni, a magasba kell emelni a keresztet, hogy mindenki lássa. Az Egyház a Szent Kereszt fölemelésének gesztusával Jézusnak az egész emberiség iránti, kimondhatatlan szeretetét magasztalja fel. A mise elején a prefációban ezt énekeljük: „Nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében kell dicsekednünk, abban van üdvösségünk, életünk és feltámadásunk, az váltott meg és szabadított meg minket.” Ezen a fán győzetett le végérvényesen az önszeretet. Azzal, hogy így halt meg, Jézus megmentette a szeretetet. Ahogyan Pál apostol is megfogalmazza a Filippieknek írt levelében, Jézus keresztig vezető útja azzal kezdődött, amikor „az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell”. Szeretetből, és csakis szeretetből „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött. … Megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig”. Az Atya annyira megrendült a Fiú határtalan szeretete láttán, hogy „felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek”.
A Szent Kereszt imádsága
