1Kor 15,12–20. Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a hitetek
Pál apostol megértette, milyen központi helyet foglal el Jézus feltámadása az egész teremtés üdvösségének misztériumában. Jézus feltámadásának nem szimbolikus jelentősége van. Valóság. A feltámadt Jézussal kezdődik Isten új országa, az az ország, amelyben a feltámadt Jézus az „első”, ahogy emlékeztet is rá Pál apostol: „De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül.” A húsvét, Jézus feltámadása két részre osztja a történelmet: az első Jézus feltámadása előtt van, és a bűn és a halál rabszolgaságának van alávetve, és a második, amely húsvét hajnalán kezdődik Jézus valódi testben való feltámadásával. Eljött a feltámadás fiainak ideje: annak az új világnak az ideje, amelyről a Jelenések könyve azt írja, új ég és új föld lesz (vö. 21,1). Jézus az „elsőszülött” a feltámadottak között, első az egész feltámadt teremtett világban. A feltámadás misztériuma a kereszténység legnagyobb újdonsága, és Pál apostol ezt akarta igehirdetésének középpontjába helyezni. A testek feltámadása azt jelenti, hogy a feltámadás nem e világon kívül esik, hanem éppen hogy a világ maga támad fel. A feltámadt világ emberi marad. Csak éppen újrateremtve, feltámadva, vagyis e világ korlátai nélkül, mert ezeket a korlátokat Isten dicsőségébe fogadta. Pál apostol jól tudja, hogy a holtak feltámadásáról szóló prédikáció a „jó hír”, amely miközben megszabadít a halálfélelemtől, arra is kötelez, hogy mostantól a feltámadás gyermekei legyünk. A jelenvalót és az odaátot Isten szeretetének aranyfonala köti össze, amely erősebb a halálnál, és soha nem ér véget.
A Szent Kereszt imádsága
