1Kor 15,35–37.42–49. Hogyan támadnak fel a halottak?
Hogyan támadunk fel? Hogy e kérdést megválaszolja, Pál a mag (a földi testünk) képével él, amely miután elhal, szárba szökken, és növény lesz belőle (a feltámadt testünk). Ezzel a képpel az apostol megerősíti, hogy a feltámadás napján ugyanazok leszünk, akik a világban voltunk, miközben mégis mások. Meglesz a „testünk” (az identitásunk), de romolhatatlanok, vagyis feltámadottak leszünk. A feltámadás után is emberek maradunk. Úgy is mondhatnánk, a feltámadás egy olyan folyamat vége, ami az egész életen keresztül tart, és ami végül ott teljesedik be, éri el a célját. Egyikünk sem tudja elképzelni, milyen egy feltámadt test. Meríthetünk viszont némi elképzelést róla azokból az evangéliumi történetekből, melyek Jézus húsvét utáni napjait beszélik el. Az evangéliumok ugyanazt a Jézust állítják elénk, aki elszenvedte a kereszthalált – ott volt a szögek nyoma a kezén, a lábán és az oldalán, mégis más volt: a két emmauszi tanítvány idegennek hitte, Mária azt gondolta, hogy a kertész, a többi tanítvány pedig kísértetnek nézte. Egyszóval, egyikük sem ismerte fel azonnal. Ahhoz, hogy feltámadottként fölismerjék, az kell, hogy vele legyenek, hallgassák őt, sokszor találkozzanak vele. Úgy is mondhatnánk, hogy negyven nap kellett ahhoz, hogy meggyőzze a tanítványokat arról, hogy feltámadt. Negyven nap a Feltámadottal azt tanítja nekünk, hogy csak akkor tudunk felismerni egy szellemi testet, ha „szellemi” emberek vagyunk. Pál azt sugallja, hogy a feltámadáshoz – ahhoz, hogy megértsük, és főképp ahhoz, hogy befogadjuk – belső út vezet, a szív és az elme átalakulása és a test, vagyis a viselkedésünk átalakulása is. El kell hogy vessük magunkban „a halhatatlanság magjait”. A halhatatlanság magjai az evangélium, a szent liturgia, a hívők közössége, a szegények iránti szeretet, a békéért és a népek testvériségéért való elkötelezettség. Ha mindezt gyakoroljuk, akkor növekszik bennünk a halhatatlanság magva, amelyet keresztségünk napján kaptunk. Olyan mag ez, amit őrizni, védeni, művelni kell mindennap. Egészen halálunk napjáig, amikor Isten végre magához ölel bennünket, és vár minket a végső úti célunk: a mennyei Jeruzsálem, szeretetben Istennel és a szentekkel.
Előesti imádság
