Róm 9,1–5. A testvérek
javára élni
Az apostol, miután beszélt Isten igazságosságának megnyilvánulásáról, amely megigazulttá teszi a hívőt, és képessé arra, hogy a Lélek szerint éljen, most Izrael népére és történelmének titkára irányítja a figyelmét. Pál mélyen kötődik annak a népnek a történetéhez, amelyet Isten Ábrahám óta kiválasztott magának, és mélységes szorongással gondolkodik azon, hogy mi lesz ebből a népből, ha az üdvösség Jézus Krisztustól függ, és nem a törvénytől. Természetes az a keserűség, amelyet az apostol amiatt érez, mert korábbi testvérei nem örülnek a Jézus által létrehozott új szövetségnek: „Nagy a szomorúságom és állandó a szívem fájdalma. Inkább azt kívánnám, hogy magam legyek átok alatt, távol Krisztustól, testvéreimért, a test szerint népemből valókért, Izrael fiaiért: övék az istenfiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övéik az atyák.” Sőt, – folytatja Pál apostol – „és test szerint közülük származik Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten”. Az ószövetség népét azon kapták – mondja – hogy elbizakodottak lettek, mivel úgy gondolták, hogy Isten kegyelmét a törvényen keresztül birtokolják. Mindazonáltal – és itt az apostol Isten hűségének titkát érinti – „arról szó sem lehet, hogy Isten szava megdőlt”. Az apostol felveti a kérdést, hogy kik az igazi izraeliták. Kijelenti, hogy Izrael nem minden leszármazottja az. Ahhoz, hogy Isten gyermekei legyünk, nem elég hús és vér szerinti leszármazottnak lenni, mert a szívnek kell Krisztus evangéliumához csatlakoznia. Egyedül a hit, vagyis szívünknek Istenhez való szabad és teljes ragaszkodása szabadít fel bennünket a test kötelékéből, hogy az üdvösség részeseivé tegyen bennünket. Ezért kell Jézus tanítványainak is óvakodniuk attól, hogy a hívők közösségének csak a külsőségekben, individualista és szertartásos módon legyenek tagjai. Csak a szeretettel átitatott hit üdvözít.
Imádság az Egyházért
