Józs 24,1–2a.15–17.18b; Zsolt 34 (33); Ef 5,21–32; Jn 6,60–69
A most vasárnapi evangéliumi szakasz zárja le a Jézus által a kafarnaumi zsinagógában tartott „kenyérbeszédet”. Ott, Jézus jelenlétében ugyanaz ismétlődött meg, ami Izrael népével történt, mikor az ígéret földjének szívébe, Szichembe értek, ahol a pátriárkák emlékéhez kötődő nemzeti szentély állt. Józsue összegyűjtött minden törzset, és felszólította őket: „ma válasszatok, kinek akartok szolgálni”, a pogány bálványoknak vagy az egyiptomi szolgaságból kiszabadító Istennek. És Izrael népe így válaszolt: „Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat és más isteneknek szolgáljunk! Az Úr a mi Istenünk, ő vezetett ki minket és atyáinkat Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” Ez nagyon fontos döntés volt Izrael számára, amikor Isten adta földjének birtokba vételére készült.
Nem mondható el ugyanez Jézus tanítványairól. Nem mindegyikük értette meg, hogy ez a „test” „lélek” volt, hogy ez az ember a mennyek nyelvén beszélt, hogy Istentől jött és Istenhez vezetett. „Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és nem jártak többé vele” – jegyzi meg keserűen az evangélista. Jézus számára ennek a bensőséges kapcsolatnak a hirdetése volt az evangélium. Nem tudott lemondani róla. Ezért a tizenkettő felé fordult (az első alkalom, hogy ezt a kifejezést használja a negyedik evangélium), és megkérdezte tőlük: „Ti is el akartok menni?” Valószínűleg nem vagyunk teljesen tisztában azzal, mennyire drámai volt ez a momentum; Jézus életében kétségkívül az egyik legsúlyosabb pillanat. Péter magához ragadja a szót, és valamennyiük nevében mondja: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” Nem azt mondja, hogy „hová”, hanem azt, hogy „kihez mennénk”. Péter hangsúlyozza a Jézussal való bensőséges kapcsolatot, amely meghatározza a tanítvány hitét, sőt egész életét. Számukra Jézus összehasonlíthatatlan viszonyítási pont; ő minden más tanító fölött áll; egyedül neki vannak örök életet adó szavai.
Imádság az Úr napján
