Az Úr Tábor hegyi színeváltozásának ünnepe
Megemlékezünk az 1945-ben történt hirosimai
atomtámadás áldozatairól.
Dán
7,9–10.13–14; Zsolt 97 (96); 2Pt 1,16–19; Mk 9,2–10
Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és
Jánost, őket külön fölvitte egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. 3A ruhái fényesek lettek és ragyogó fehérek, mint a hó, ahogy
semmiféle ruhafestő a földön nem tudná megfehéríteni. 4Egyszerre megjelent nekik Illés Mózessel; Jézussal
beszélgettek. 5Ekkor megszólalt Péter, és azt mondta Jézusnak: »Mester, jó
nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet
és Illésnek egyet.« 6Nem is tudta, mit mond, mert teljesen meg voltak rettenve. 7Erre felhő szállt alá, beborította őket, és a felhőből szózat
hallatszott: »Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok«. (Iz 42,1; MTörv 18,15) 8Mire körülnéztek, már senki mást nem láttak a közelükben,
csak Jézust egymagát.
9Amikor jöttek lefelé a hegyről, meghagyta nekik, hogy amiket
láttak, senkinek el ne beszéljék mindaddig, amíg az Emberfia fel nem támad a
halálból. 10Ők a dolgot magukban is tartották, de egymás között arról
tanakodtak, hogy mit jelent az: ‘feltámad a halálból’.
A
színeváltozás hegye, melyet a hagyomány a Tábor hegyével azonosít, Jézus
tanítványaival való közös életének kiemelkedő pontját jelenti. Képzeljük el,
hogy az Úr bennünket is magával visz, és fölvezet a hegyre, ahogyan a három
legkedvesebb tanítványával tette, hogy legyenek vele az Atyával való egységének
pillanatában, ami olyan mély élmény, hogy elváltoztatja az arcát, a testét, sőt
még a ruháját is. Vannak olyan bibliakutatók, akik szerint ez egy olyan
spirituális élmény elbeszélése, amely mindenekelőtt Jézust ragadta magával: égi
látomást élt át, amely színében elváltoztatta őt. Ez a feltevés bepillantást
enged Jézus lelki életének mélységeibe. Gyakran megfeledkezünk arról, hogy neki
is végig kellett járnia a lelki fejlődés útját, ahogyan azt az evangélium is
írja: „gyarapodott bölcsességben, korban, s kedvességben”. Kétségtelen, hogy
nem hiányzott belőle a pásztori szolgálatának gyümölcsei felett érzett öröm, ugyanakkor
szorongás és gyötrelem is volt benne az Atya akarata miatt (ennek legdrámaibb
pillanatai a Getszemáni-kerti virrasztás és a keresztre feszítés). Egyszóval Jézus
számára nem volt minden magától értetődő és előre megtervezett. Ő is
megtapasztalta az úton levés fáradalmait és örömét. A hegyre Jézusnak is föl
kellett mennie, ahogyan előtte Ábrahámnak, Mózesnek és Illésnek is, és ahogy
minden hívőnek meg kell tennie ezt az utat. Ez azt jelenti, hogy Jézus
szükségét érezte annak, hogy „fölmenjen” az Atyához, hogy találkozzon vele. Igaz,
hogy az Atyával való közösség volt az ő léte, egész élete, mindennapi kenyere,
küldetésének lényege, lelke mindannak, amit csak tett. De talán neki is
szüksége volt ilyen különleges pillanatokra, amikor az Atyával való bensőséges
kapcsolatát a maga teljességében élhette meg. A tanítványoknak minden bizonnyal
szükségük volt erre. A Tábor hegyi jelenet e különleges, bensőséges együttlétek
egyike volt, amelynek jelentőségét az evangélium Izrael népének egész
történetére kiterjeszti Mózes és Illés jelenléte által, akik „beszélgettek vele”.
Jézus azonban nem egyedül élte át ezt az élményt: részesíteni akarta benne
három legközelebbi barátját is. Jézus személyes életének egyik legfontosabb
pillanata volt ez, és a három tanítvány számára is azzá lett, ahogyan mindenki
számára azzá válik, aki mellé szegődik ezen a hegyre vezető úton.
Imádság
az Úr anyjával, Máriával
