Augusztus 4., évközi 18. vasárnap


Ez 16,2–4.12–15; Zsolt 78 (77); Ef 4,17.20–24; Jn 6,24–35


Az olvasott evangéliumi történet azzal kezdődik, hogy a tömeg Jézus keresésére indul. Ezúttal

még a tengeren is átkelnek, hogy a közelébe férkőzzenek. Jézus megérti őket, a vágyukat,

hogy keresik őt, és szeretnének a közelében lenni.

Jézus pedig, engedelmeskedve az Atyának, aki minden ember üdvösségét akarja,

tovább beszél a tömeghez, hogy megértsék, amit tett. Arra buzdítja őket, hogy az életükhöz

szükséges igazi táplálékot keressék: „De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért,

amely megmarad az örök életre.” Természetesen szükség van élelemre és ruházatra, valamint

arra is, hogy jól legyen az ember. De ezen túl is létezik valami, amiből táplálkozniuk kell. Ez


a valami pedig maga Jézus és az ő evangéliuma. A tömeg nehezen érti meg, annyira az előző

napi kenyérrel vannak elfoglalva. Hogy megkaphassák, hajlandóak messzebbre is menni:

„Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot vigyünk végbe?” – kérdezik. Jézus azonban nem

kér többet. Csak a szívüket kéri. Az egyetlen feladat az, hogy higgyenek benne. Később azt

mondja: „Az tetszik Istennek..., ha hisztek abban, akit küldött.” Az egyetlen munka, amely

örökké tart, az a belé vetett hit. Nem egy tanítás elfogadása, sem a rituális előírások

gyakorlása. A hit valódi „munka”, amely – mint minden munka – választást, döntést,

elkötelezettséget, elmélkedést, szenvedélyt, folyamatosságot, szorgalmat, erőfeszítést és az

Úrnak való önátadást igényel. Ez a kenyér az, ami megmarad. És a mennyből származik.

Jézus nagyon világosan kifejti: „Én vagyok az élet kenyere. (…) Aki hozzám jön, többé nem

éhezik…” Az őt hallgatók megértették a sivatagi mannára való utalást, és azt is, hogy mit

jelent az ötezer ember számára megszaporított kenyér.

A kenyér maga Jézus, akit az Atya mindenki számára elérhetővé tett: mindenki

szabadon részesülhet belőle, és maga is szaporíthatja mások számára.


Imádság az Úr napján