Augusztus 14., szerda

 


Szent Maximilian Kolbe áldozópap és vértanú emléknapja: a szeretet mártírja volt, aki 1941-ben az auschwitzi koncentrációs táborban önként vállalta a halált, hogy megmentse egy másik ember életét.

 

Mt 18,15–20. A testvéri figyelmeztetés

 

15Ha a testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. 16Ha azonban nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két társat, mert minden dolgot két vagy három tanú szavával kell igazolni. (MTörv 19,15) 17Ha rájuk sem akar hallgatni, mondd meg az egyháznak. Ha pedig az egyházra sem akar hallgatni, legyen számodra olyan, mint a pogány és a vámszedő. 18Bizony, mondom nektek: mindaz, amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit föloldotok a földön, föl lesz oldva a mennyben is.
19És bizony, mondom nektek: ha a földön ketten egyetértésben kérnek valamit, bármi legyen is az, megkapják Atyámtól, aki a mennyben van. 20Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.« 

 

Ebben az evangéliumi szakaszban Jézus arra tanít, hogy a testvéri figyelmeztetésnek és megbocsátásnak milyen fontos szerepe van a keresztény közösség életében, és hogy ezek milyen nagy odafigyelést és érzékenységet igényelnek. Ha nem szólunk, az bizonyos esetekben nem tapintat, hanem közönyösség. Minden hívőnek kötelessége figyelmeztetni testvérét, ha hibázik, és mindenkinek joga van arra, hogy bocsánatot nyerjen. Jézus tanítványai arra kaptak meghívást, hogy ebben az individualista, versengéssel átitatott világban tegyenek tanúbizonyságot a kölcsönös szeretet erejéről, hisz ez az egyetlen erő, ami szabaddá tesz, és képessé arra, hogy emberléptékű társadalmat hozzunk létre. A Jézus által felsorakoztatott konkrét útmutatások révén kirajzolódik egy szeretettel teli módszer arra vonatkozóan, hogyan őrizzük meg a közösség egységét mint a legfőbb jót, aminek megóvására minden tanítványnak törekednie kell. Sajnos olyan társadalomban élünk, ahol egyre jobban elvész a megbocsátás értelme. Ez azért történik, mert először a kötelező kölcsönös szeretet veszett el, amelyet az Úr kér tőlünk. Ennek az újra felfedezett szeretetnek az ereje az együtt imádkozó tanítványok egységében mutatkozik meg. Jézus így beszél: „Azt is mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól.” Ezek a szavak inkább Istenre, mintsem ránk nézve kötelező érvényűek. Ha a tanítványok egymással egyetértésben kérnek valamit, ez magát Istent is kötelezi arra, hogy teljesítse kérésüket. Ezt jelentik Jézus szavai. Tehát az imában való összhang, a közös akaratban való egyetértés hatalmas erőt jelent. Ha imáink nem találnak meghallgatásra, akkor el kell gondolkodnunk azon, hogy hogyan imádkozunk, mert lehet, hogy individualizmusunk és közömbösségünk miatt teljesen elrontottuk. Milyen gyakran jellemzi imánkat a lustaság, amikor nem aggódunk szeretettel az egész közösség, a körülöttünk lévő világ problémái és gondjai miatt. És hányan várják a szeretetből fakadó imádságot, amelyet senki sem végez el! II. János Pál lelki bölcsességgel beszélt arról, hogy imája a „földrajzhoz” kötődik, vagyis a szenvedés helyeihez, helyzeteihez, amelyekről az újságokban olvasott vagy máshonnan értesült. Mi is megtehetjük ugyanezt.

Imádság a szentekkel