2Kir 5,14–17; Zsolt 98 (97); 2Tim 2,8–13; Lk 17,11–19
Jézus éppen Galilea és Szamária között jár, Jezreel területén. Egy faluba készül betérni, amikor tíz leprás jön vele szembe (nem volt nehéz lakott területek közelében találkozni velük). Ahogy a törvény előírja, távolabb állnak meg tőle, és kiáltozni kezdenek: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Krisztus nem kerüli ki őket, ahogy általában az emberek, sőt egyenesen szóba áll velük. Végül elbocsátja őket: „Menjetek, és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Nem azonnal gyógyítja meg őket, ahogy más esetekben tette (vö. Lk 5,12–16); nem érinti meg őket a kezével, hanem elküldi őket a papokhoz, ezzel hitvallást kérve tőlük. A tíz leprás azon nyomban engedelmeskedik, és elindulnak a papokhoz. Az evangélista megjegyzi, hogy útközben „megtisztultak”, úgy is mondhatnánk, észrevették, hogy meggyógyultak. Mindez mély jelentést hordoz: a gyógyulás, a csoda nem valami varázslat, ami váratlanul következik be. Az evangéliumi jelenet első részét párhuzamba állíthatjuk minden megtéréssel, a tanítványi lét első lépéseivel. A megtérés ugyanis mindig egy kiáltásból, egy imádságból születik, mint a tíz leprás esetében is. Maga a liturgia is minden vasárnap ezt ismételteti meg velünk: „Uram, irgalmazz!” A gyógyulás abból fakad, hogy fölismerjük a betegségünket, azt, hogy segítségre, oltalomra és támaszra szorulunk.
Ahogy az apostol levelében olvastuk, Isten szava soha nincs megbilincselve: mindig szabadon és hatalommal szól. A probléma inkább mi vagyunk, akik nem hallgatjuk, vagy azért, mert elcsüggedtünk, vagy azért, mert a saját szavainkkal vagyunk eltelve. Ez azt jelenti, hogy a gyógyulás akkor kezdődik, amikor az evangélium szerint kezdünk élni, nem saját magunk vagy világi szokásaink szerint. Ebben az értelemben a lelki utunk oly mértékben hoz gyógyulást számunkra testben és lélekben, amennyire valóban meghalljuk az evangéliumot.
Miután megjegyzi, hogy mind a tíz leprás meggyógyult, Szent Lukács hozzáteszi, hogy közülük csupán egyetlenegy tért vissza, „és emelt hangon dicsőítette az Istent”. Amint Jézus közelébe ért, „arcra borulva hálát adott neki”. Az evangélista ezzel a gesztussal a megtérés utolsó momentumát akarja hangsúlyozni, vagyis a hála kifejezését, és azt, hogy életünket Jézusra kell bíznunk. A teljes gyógyulás ugyanis a szív gyógyulását is magában foglalja. Azt mondhatnánk, hogy a tizedik leprás nemcsak megtisztult, hanem „meg is menekült”. Alakja mindannyiunk számára példakép, hozzá hasonlóan kell fogadnunk Isten irántunk való ingyenes irgalmát, és hálát kell adnunk azért, hogy lehajolt hozzánk.
Imádság az Úr napján
