Szent Lukács emlékezete: evangéliuma mellett az Apostolok cselekedeteinek is szerzője, a hagyomány szerint orvos és festő volt.
Lk 10,1–9. A hetvenkettő elküldése
1Ezek
után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével
maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni készült.2Azt mondta nekik: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.3Menjetek! Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.4Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit se köszöntsetek.5Ha valamelyik házba bementek, először ezt mondjátok: »Békesség e háznak!«6Ha a békesség fia lakik ott, rászáll a ti békétek; ha pedig nem, visszaszáll rátok.7Maradjatok ugyanabban a házban, egyétek és igyátok, amijük van, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra.8Ha valamelyik városba betértek, és ott befogadnak titeket, egyétek, amit elétek tesznek.9Gyógyítsátok meg az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: »Elközelgett hozzátok az Isten országa.«
Az Egyház ma Lukácsra emlékezik, a harmadik evangélium és az Apostolok cselekedetei szerzőjére. Van olyan hagyomány, amely a hetvenkettő egyikének tartja Lukácsot, mindenesetre személyére és evangéliumára is a hatalmas missziós lendület jellemző. Lukács Pál társai és munkatársai közé tartozott missziós útjain, és azonnal elkezdte összegyűjteni a Jézus mellett élt tanítványok tanúságtételeit, gondosan megszerkesztve ezeket az emlékeket a nevét viselő evangéliumban és az Apostolok cselekedeteiben. Ebben a szakaszban azt látjuk, hogy Jézus milyen bizakodó tekintettel néz a világra: beérett a termés, és az Úr azt kívánja, hogy szedjék le, vagyis hogy az emberek életéből semmi se vesszen el. Jézus nézése nem annak az embernek a naiv tekintete, aki nem ismeri a rosszat; hanem annak a tiszta és bátor pillantása, aki ismeri a szeretet erejét, és tudja, hogy minden ember szívében és a világ szívében is az élet bőséges gyümölcse van elrejtve, amely majd beérik. Az első feladat, amivel megbíz minket az Úr, az imádkozás. És az imádság egyben készség arra is, hogy engedjük magunkat részt venni Isten munkájában; mi, a gyümölcsök, amiket az Úr keze szüretelt, az Úré, aki kiválasztott és elhívott minket. Jézus azt mondja: „Menjetek!” Jézushoz hasonlóan a tanítványok is pontos céllal mennek, nem vándorok: „Ne járjatok házról házra” (...) „Az úton senkit ne üdvözöljetek”; hanem küldöttek; akik szabadon mozognak; terhek nélkül, dolgok, eszmék, előítéletek nehéz poggyászai nélkül. A tanítványok, mint ahogy Jézus is, mindenhová elmennek; nem hasznossági szempontok alapján választják ki a helyet. Mennek, és közel kerülnek azokhoz, akikkel találkoznak, egyszerűséggel és együttérzéssel; az evangélium hirdetését kínálják; cselekedeteikkel tanúságot tesznek róla; harcolnak a rossz ellen; a szeretet orvosságát kínálják mindenkinek. „Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé.” Az Úr tanítványai nem tudják elfogadni a világ logikáját; az erő, az erőszak logikáját, a bárány helyett a farkas logikáját. Minden tanítvány arra hivatott, hogy olyan legyen, mint a bárány, hogy kinyilvánítsa a szeretet erejét, amely megment és megszabadít minden gonosztól. És érezzük, hogy egy olyan világban, amelyre annyira jellemző az erőszak, amelyben az embereket az erő és az ellenkezés logikája kísérti, hogy a rosszra gonoszsággal válaszoljanak, mennyire szükség van ehelyett erre az evangéliumra, amely a farkasok szívét bárányokévá változtatja. Az evangélium felfedi előttünk azt a misztériumot, hogy amikor országának fényei kissé távolinak tűnnek, a tanítványok imája, reménye, szeretete közel hozza és jelenvalóvá teszi azt.
Az apostolok imádsága
