Sir 35,15b–17.20–22a; Zsolt 34 (33); 2Tim 4,6–8.16–18; Lk 18,9–14
Lukács evangélista a farizeus és a vámos példázatát tárja elénk, és el is magyarázza, hogy miért. Jézus ezt a példabeszédet mondta „az elbizakodottaknak, akik meg voltak róla győződve, hogy igazak, s a többieket megvetették”. Jézusnak szokása, hogy példázatokban beszél: az életből vett, jól érthető jeleneteken keresztül közvetlenül akarja bevonni hallgatóságát. Ez hatékony módja annak, hogy nekünk is segítsen abban, hogy ne csak megértsük őt, hanem élni is tudjunk az ő országában. Elképzelhető, hogy Lukács, amikor megírta ezt a szakaszt az evangéliumában, az első keresztény közösségben megjelenő, a példabeszédben említetthez hasonló magatartásformákat is bemutatta: jobbnak hiszik magukat másoknál, és ezért megvetik őket. Már Máté evangéliumában olvashatjuk Jézus jól ismert figyelmeztetését: „Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre?” (Mt 7,3) Lukács kitart amellett: aki dicsekszik magával, könnyen kíméletlenné válik másokkal szemben. A példabeszéd nem az imádságról szól, hanem arról, hogy Isten hogyan cselekszik: süket a kevélyekkel szemben, és irgalmas a bűnösökkel szemben. Ennélfogva arról is tanít, hogyan kell Isten elé és az emberek elé állni. A farizeus belép a templomba, egyenesen az oltárhoz megy, és ott, állva maradva, hálát ad Istennek, hogy igaz életet él. Elégedett azzal, hogy nem rabló, nem házasságtörő, büszkén mondja, hogy hetente kétszer böjtöl, és fizeti a tizedet. És persze dicsekszik, hogy nem mindenki viselkedik ám így. Mint például az a vámos, aki nem mer előremenni, messze áll az oltártól, és még a szemét sem meri az égre emelni; a földre borulva veri a mellét vétkei miatt. És ezen a ponton Jézus megfordítja a példabeszédet; új látásmódját nyújtja a létezésnek, új perspektíváit nyitja meg az életnek, a különböző viselkedésmódoknak. A valóság, a történet pedig a feje tetejére áll. Ebben a példázatban a vámos, aki elismeri bűneit, megigazul – anélkül, hogy különösebb vezeklést végezne –, míg a farizeus, aki el van telve önmagával, megmarad önmagával, az ő „én”-jével, de nem igazul meg. Az „én” nem tesz megigazulttá. Az önelégültség nemcsak azt akadályozza meg, hogy kilépjünk önmagunkból, hanem mások számára is lehetetlenné teszi, hogy belépjenek. Az a farizeus bezárult: könyörtelen mind Isten, mind a vámszedő előtt. Az evangélista megjegyzi, hogy „magában imádkozott”, mintha azt mondaná, hogy a szíve bezárult, hogy az imája megrekedt az énjének buborékában. Önmagának mesél, nem pedig imádkozik. Ezzel szemben a vámos a maga alázatosságában és kicsinységében üres kézzel, távolabb áll, és könyörületet kér. Imája rövid, nincs szüksége arra, hogy önmagát dicsérje. Csak a megbocsátás szükségét érzi: „Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!” Egyszerű és rövid ima. Mégis átszeli az eget, és Istenig hatol, ahogy Sirák fia könyvében olvassuk: „A nyomorgók jajszava áthatol a felhőkön, és nem csendesül, amíg el nem éri célját.” (Sir 35,17) A hívő az, aki alázatosan kinyújtja kezét az Úr felé.
Imádság az Úr napján