Kiv 17,8–13; Zsolt 121 (120); 2Tim 3,14–4,2; Lk 18,1–8
Jézus példabeszédet mond tanítványainak arról, hogy szüntelenül kell imádkozniuk, nem fáradhatnak bele. A példabeszéd egy özvegyasszonyról szól, akinek nem szolgáltattak igazságot az ügyében. A bibliai hagyományban, mint tudjuk, az özvegyasszony a gyengék, a védtelenek tehetetlenségének szimbólumaként jelenik meg: mivel sem férje, sem gyermekei nincsenek, akik megvédhetnék, nincs kire támaszkodnia. Ez az asszony mindazonáltal, a többséggel ellentétben, nem nyugszik bele az igazságtalanságba. Kitartóan járt a bíróhoz, követelve, hogy az igazságot szolgáltasson neki ellenfeleivel szemben, készen akár arra is, hogy hajba kapjon vele, jegyzik meg egyes bibliakutatók. „A bíró – folytatja Jézus – így szólt magában: Igaz, Istentől nem félek, embertől nem tartok, de annyira terhemre van ez az özvegy, hogy igazságot szolgáltatok neki, nehogy végül nekem jöjjön és arcul üssön.” Ez bizonyosan nem példaértékű viselkedés. Éppen ellenkezőleg, ez a bíró távol áll a két főparancsolattól: az Isten- és a felebaráti szeretettől. Jézus azonban minden módon meg akarja győzni a tanítványokat az imádság szükségességéről: Isten nem fogja elmulasztani, hogy válaszoljon kitartó imájukra. Egy olyan világban, ahol a leggyengébbeket elnyomják és magukra hagyják, Jézus biztosítani akar minket arról, hogy Isten közbelép: „Hát az Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? Megváratja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik.” Valaki úgy fordítja: „hirtelen”, vagyis amikor a legkevésbé számítunk rá. Jézus szavaiból világosan kitűnik, hogy a tanítványok imájának van akkora ereje, hogy hatással legyen Istenre. A szegények kiáltása, a hívek imája átszeli az eget, és elér Isten szívéig, meg is lágyítja azt. Nem véletlen, hogy ebben az evangéliumi részben együtt jelenik meg az özvegyasszony állhatatossága és Isten választottainak imája, „akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak”. Mintha egyetlen kiáltássá, egyetlen imává akarná egyesíteni őket: a szegények kiáltása az Egyház imája. Isten pedig meghallgatja. Az ima teljesülése, mondhatjuk, hogy Isten igazságosságának része, amely igazságosság azonban megköveteli, hogy állhatatosan kérjék. Nekünk, mint annak az özvegynek, nincs más dolgunk, mint Istenhez fordulni, hogy avatkozzon be, és tegyen igazságot ott, ahol erőszak és konfliktus, háború és pusztítás dúl. Jézus arra biztat bennünket, hogy ne fáradjunk bele. A Kivonulás könyvéből meghallgattuk, milyen kitartóan járt közben Mózes egészen napnyugtáig, szilárdan és bizakodón széttárt karral. De nem tudta a testvérei segítsége nélkül megtenni, hiszen ők tartották a karját. Egyedül – még Mózesnek is nehéz volt, és mi aztán nem hasonlíthatjuk magunkat hozzá – könnyen leereszthetjük a kezünket, fáradtságból vagy lustaságból, abból a fösvény nyugalomból, amely süketté tesz bennünket a szegények kiáltására. A közös imádság – különösen az, amit esténként végzünk – valódi közbenjáró szolgálat, ami segít, hogy Isten „hamarosan igazságot szolgáltasson”. El kell gondolkodnunk a kérdésen, amit Jézus feltesz a végén: „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8 – Káldi-Neovulgáta fordítás) Másképp fogalmazva: Amikor eljön az Emberfia, vajon úgy találja-e kiválasztottait, hogy mindenki, de különösen a szegények üdvösségéért imádkoznak? Különleges kegyelmet kaptunk, anyánk lett ez a család, amely nem szűnik kitárva tartani karját az Úr felé. Tőlünk pedig, ahogy Árontól és Hurtól, azt kérik, hogy segítsük ennek az anyának az imáját, hogy a szegények gyámolítást kapjanak, és a világ megszabaduljon a gonosztól, az erőszaktól és a háborútól.
Imádság az Úr napján
