Szent Anzelm emléknapja (1033–1109) – bencés
szerzetes, Canterbury püspöke, aki az Egyház iránti szeretetből viselte a
száműzetést
ApCsel 10,34.37–43; Zsolt 118 (117); Kol 3,1–4 (1Kor
5,6–8); Jn 20,1–9
A húsvét evangéliuma
egy asszonnyal kezdődik, Mária Magdolnával, aki kora reggel elmegy a sírhoz, amikor „még sötét
volt”. Sötét van kint, de még inkább sötét van ennek az
asszonynak a szívében. Mária szomorú szívvel megy a sírhoz.
Amint odaér, látja,
hogy a bejárathoz tett követ, amely nehéz volt, mint a halál és az elszakadás,
elmozdították. Be sem lép. Azonnal Péterhez és Jánoshoz fut: „Elvitték az Urat
a sírból!” – kiáltja feldúltan. Holtában sem akarják, gondolja. És szomorúan
folytatja: „Nem tudjuk, hová tették”. Mária szomorú az Úr elvesztése miatt, még
ha csak a testéről van is szó: szomorúsága a mi ridegségünk arculcsapása,
hiszen mi még az élő Jézusról is gyakran megfeledkezünk. Ez az asszony ma szép
példaként áll minden hívő előtt. Csak úgy találkozhatunk a feltámadt Úrral, ha
az ő érzéseit tápláljuk szívünkben.
Mária és az az
elkeseredettség, amelyet átél, mozdítja meg Pétert és a másik tanítványt, akit
Jézus szeretett. Azonnal az üres sírhoz futnak. Együtt kezdték el követni az
Urat, még ha távolról is, szenvedése idején (Jn 18,15–16), most pedig nem
akarnak távol lenni tőle: „mind a ketten futottak”. Ez
a futás jól kifejezi minden tanítvány, minden közösség buzgalmát, aki az Urat
keresi. Talán nekünk is újra futnunk kellene. Túl lassan haladunk, talán
elnehezít az önszeretet, a félelem attól, hogy nem sikerül, hogy elveszítünk
valamit, hogy el kell hagynunk immár megkövesedett szokásainkat.
Újra meg kell
próbálni futni, elhagyni az utolsó vacsora bezárt termét, és az Úr elé menni. A
húsvét sietség is. Elsőként a szeretett tanítvány, János ér a sírhoz: a
szeretet gyorsabbá tesz. De Péter is elér a sírhoz lassúbb járásával, és mindketten
belépnek. Péter lép be elsőként, és tökéletes rendet talál: a gyolcsok a
helyükön, mintha Jézus teste eltűnt volna belőlük, a kendő pedig „külön
összehajtva más helyen”. Sem rongálás, sem rablás nem történt: Jézus maga
szabadult meg. Nem volt rá szüksége, hogy eloldják kötelékeit, mint Lázárnak. A
másik tanítvány is belépett, és ugyanazt a jelenetet látta. „Látott és hitt” –
jegyzi meg az evangélista. A feltámadás jeleivel találkoztak, és engedték, hogy
az megérintse szívüket.
Addig ugyanis – folytatja
az evangélista – „nem értették még az Írást, amely szerint fel kellett támadnia
a halálból”. Ha nem értjük meg a húsvétot, beletörődünk a gonoszba. A húsvét
eljött, a nehéz kő eltűnt, a sír megnyílt. Az Úr legyőzte a halált, és örökké
él. A feltámadt Jézus a szívünkbe helyezi a Szentlélek megújító hatalmát. Azt
írja Pál apostol: „Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal van elrejtve az
Istenben” (Kol 3,3). Életünk a feltámadt Jézus életébe fonódott élet, ezért
részese a halál és a gonosz felett aratott győzelmének. A Feltámadottal együtt
belép a szívünkbe az egész világ, a maga várakozásaival és fájdalmaival együtt,
ahogyan ő megmutatja tanítványainak a testén még mindig jelen lévő sebeket,
hogy együtt munkálkodhassunk vele egy új ég és új föld születésén, ahol nem
lesz többé sem gyász, sem könny, sem halál, sem szomorúság, mert Isten lesz
minden mindenben.
Húsvéti
imádság
