Bölcs 2,1a.12–22 – Isten titokzatos misztériumainak fel nem
ismerése
1Tévesen vélekedve azt mondják egymásnak:
12Leselkedjünk tehát az igazra, mert az utunkban áll,
és ellenkezik tetteinkkel,törvényszegést vet a szemünkre,
s megszól, hogy vétettünk a tisztesség ellen. 13Azzal kérkedik, hogy nála van az Isten ismerete,
és Isten gyermekének mondja magát. 14Nézeteinknek ő a vádlója, 15még az is terhes nekünk, ha látjuk őt,
mert élete másokétól különbözik,
és ösvényei egészen különösek. 16Ő komolytalannak néz minket,
tartózkodik útjainktól, mint a szennytől,
s boldognak hirdeti az igazak végét,
és azzal dicsekszik, hogy Isten az ő atyja. 17Lássuk tehát, igazak-e beszédei?
Tegyük próbára, mi lesz majd vele,
tudjuk meg, milyen lesz a vége! 18Mert ha az igaz Isten gyermeke, akkor ő meg is óvja,
és kiragadja ellenségei kezéből. 19Tegyük őt próbára szidalommal, kínzással,
hogy megismerjük szelídségét,
és kipróbáljuk állhatatosságát! 20Ítéljük őt gyalázatos halálra,
mert – amint mondja – oltalomban részesül!« 21Így gondolják ők, de tévednek,
mert gonoszságuk vakká tette őket. 22Nem ismerik Isten titkait,
nem remélik a jóság bérét,
és nem tekintik a szeplőtelen lelkek jutalmát.
A
Bölcsesség könyvének most olvasott részlete a Krisztus előtti I. századból
származik, és azt a helyzetet tükrözi, amely körülvette „a jámbor zsidókat”, „az
igazakat”. Ők ebben az időszakban szétszóratásban éltek a szkeptikusan
gondolkodó pogányok és olyan nemzettársaik között, akik elhagyták a hitet és az
Úr törvényeinek betartását. Ezt a helyzetet számos keresztény napjainkban is
gyakran megéli. A szent szerző vádló szavakat ad a „gonoszok” szájába az
„igazak” ellen, s így mutatja meg azt a rosszhiszeműséget, amely gyakran sújtja
a hívőket és teszi nehézzé életüket. Az uralkodó kultúra azt sugallta, hogy az
ember csak a véletlen szülötte, és élete vége, a halál teljesen értelmetlen –
helyes tehát, ha valaki az életet csak önmagára szánja, arra törekedve, hogy
kielégítse vágyait, a saját számításait, a saját hasznát keresse. És mindazt,
ami útjába kerül ezen az úton, el kell söpörni, el kell távolítani bármi áron,
akár erőszakkal is. Az „igazak” tanúsága egyfajta élő ellentmondás ezzel az
életmóddal szemben; már puszta jelenlétük is zavaró, szinte elviselhetetlen. A
bibliai részlet lefesti a növekvő gyűlöletet az igazakkal szemben: a
cselvetéstől a bántalmazásig, s végül addig, hogy halálra ítéljék, szentségtörő
módon kihívást intézve maga Isten ellen. Könnyű ebben a részben meglátni Jézus
arcát: ő az igaz, aki szenved a gonosz lélektől megszállott emberek gonoszsága
miatt. Jézus mellett ott látjuk mindazon hívők arcát – és hihetetlenül sokan
vannak –, „akik üldözést szenvednek az igazságért” (Mt 5,10). Egy ősrégi
keresztény szöveg, a Diognétoszhoz írott levél, amely üldöztetés idején
keletkezett, így fogalmaz: „a keresztények azt jelentik a világnak, mint a
testnek a lélek… A test gyűlöli a lelket, és lázad ellene, bár az nem bántotta
őt, csupán azért, mert megtiltja számára a gyönyörök élvezését; a világ is
gyűlöli a keresztényeket, bár azok semmi rosszat nem tettek ellene, pusztán
azért, mert szembeszállnak a gyönyörökkel.” Valójában a keresztényeket azért
üldözik, mert az az ingyenes szeretet, amely Jézus követéséből következik,
meggátolja az önszeretet számára, hogy szabadon uralkodjék. „A világ lelkének”
lenni azt jelenti, hogy számunkra egyedül ez a szeretet az élet lehelete.
A Szent Kereszt imádsága
