Az utolsó vacsorára és a lábmosásra emlékezünk
Kiv 12,1–8.11–14; Zsolt 115; 1Kor 11,23–26; Jn 13,1–15
Az Egyház ma úgy gyűlik össze az oltár körül, ahogyan azon a csütörtök
estén Jézus gyűjtötte össze a tanítványokat az asztal körül. Azt mondta nekik:
„Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt
szenvedek”. Jézus szükségét érzi annak, hogy szenvedése előtt a barátaival
legyen. El akarja mondani nekik, mennyire szereti őket. Annyira, hogy rájuk
bízza a világ megváltoztatásának küldetését, amit az Atya rá bízott. Ezért
bízza rájuk a két szentséget, két nagy jelet: a kenyér és bor szentségét és a
lábmosás szentségét. Ezt ünnepeljük a nagycsütörtöki liturgiában. Ebben a szent
liturgiában megismételjük, ahogyan az evangéliumok elbeszélik, amit Jézus tett
azon a csütörtökön. Meg kell ismételnünk ezeket a gesztusokat, hogy még jobban
megértsük. És azért is, hogy aztán tovább tudjuk adni minden embernek.
A Korintusiaknak írt levélben Pál apostol elbeszéli az Eucharisztia
alapítását. Miután Jézus leült az asztalhoz a tizenkettővel, fogta a kenyeret,
szétosztotta közöttük, és azt mondta: „ez az én testem értetek” („Ez az én
testem, mely értetek adatik”). Ugyanezt tette a borral tett kehellyel: „Ez az
én vérem, mely értetek kiontatik” – ahogyan minden szent liturgiában is
elmondjuk. Jézus nem csak azt mondja: ez az én testem, hanem hozzáteszi – szó
szerinti fordításban –, hogy értetek megtöretik. Az a kenyér nem egyszerűen egy
kenyér, hanem a megtört kenyér, vagyis maga Jézus, aki megtöreti magát
másokért, hogy senki ne maradjon étel, táplálék nélkül. És nemcsak azt mondja,
ez az én vérem, hanem azt is, hogy ez a vér értetek kiontatik. Igen, Jézus
egész életét a mi üdvösségünkért ontja ki, vére egyetlen cseppjét sem tartja
meg magának. A megszentelt ostyában és borban Jézus ezért úgy van jelen, mint a
test, amely megtöretik és a vér, amely kiontatik. És azt kéri a tanítványoktól,
hogy lépjenek közösségre ezzel a testtel és vérrel, hogy ők is megtörjék és
kiontsák magukat. Ezért teszi hozzá: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre”. Úgy is
mondhatjuk, hogy Jézus olyan néppé tesz minket, amely megtöretik a mások iránti
szeretetből, és amely vérét ontja azért, hogy az evangélium mindenkihez
eljusson. A keresztény közösség olyan nép, amely másokért él, a legkisebbekért
és a legnagyobbakért, a legfiatalabbakért és a legidősebbekért is.
János evangéliuma egy másik jelről is beszél, amelyet Jézus adott az utolsó
vacsorán, miután megalapította az Eucharisztiát. Jézus egyszer csak feláll, és
mosni kezdi a tanítványok lábát. Amint ezt észreveszi Péter, aki tele volt
büszkeséggel, tiltakozni kezd: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus
mindent kifordított a sarkából, egyfajta forradalmat hajt végre: szolgává lett,
és úrrá tette a tanítványokat. Igazi kulturális, spirituális forradalom ez.
Jézusnak ez az utolsó tanítása, amelyet még életében elmond: „… nektek is meg
kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek
meg.” A ma esti szent liturgiában a lábmosás csak egy jel, mutatja az utat,
amelyen járnunk kell: mossuk meg egymás lábát, kezdjük a leggyengébbeken, a
betegeken, az időseken, a legszegényebbeken, a legvédtelenebbeken. A
nagycsütörtök megtanít minket arra, hogyan éljünk, és hol kezdjük az életet: az
evangéliumi élet az, ha lehajolunk testvéreinkhez, kezdve a leggyengébbeken.
Olyan út ez, amely a mennyből jön, mégis a legemberibb út, amire csak
vágyhatunk.
Nagyheti imádság
