Április 3., szerda

Iz 49,8–15 – A visszatérés öröme

Imádság a szentekkel

8Így szól az Úr:
»A kegyelem idején meghallgatlak téged,
és a szabadulás napján megsegítelek;
megőrizlek, s a nép szövetségévé teszlek,
hogy helyreállítsd az országot,
és kioszd az elpusztított örökséget;

9hogy azt mondd a foglyoknak:
‘Jöjjetek ki!’,
és azoknak, akik sötétségben vannak:
‘Lépjetek a napvilágra!’Az utak mellett legelnek majd,
és minden kopár dombon lesz legelőjük.

10Nem éheznek és nem szomjaznak,
nem sújtja őket forróság és nap,
mert aki megkönyörült rajtuk, az vezeti őket,
és vizek forrásához irányítja őket. 11Minden hegyemet úttá teszem,
és ösvényeim kiemelkednek. 12Íme, ezek messziről jönnek,
és íme, azok északról meg nyugatról,
mások pedig Sziním földjéről.« 13Ujjongjatok, egek, és örvendj, te föld,
ujjongásban törjetek ki, hegyek!
Mert megvigasztalja népét az Úr,
és szegényein megkönyörül.

14Azt mondta Sion:
»Elhagyott engem az Úr,
és Uram megfeledkezett rólam.« 15Megfeledkezhetik-e csecsemőjéről az asszony,
nem könyörül-e méhe magzatán?
Még ha az meg is feledkeznék,
én akkor sem feledkezem meg rólad!

Izajás könyve rögtön Isten szolgájának második éneke (Iz 49,1–6) után leírja Izrael visszatérését hazájába és Jeruzsálem helyreállítását. Az örömöt és a reménységet hirdeti, amelynek részese az egész teremtés. Hívja az egész emberiséget, az egeket, a földet, a hegyeket, hogy együtt örvendjenek, mert az Úr nem hagyta el népét, nem feledkezett meg róla, nem hagyta el még akkor sem, ha az eltávolodott tőle. Az ő szeretete szilárd, örökké tartó és erős. Izrael jól tudja, mindig megismétlődő tapasztalata révén, hogy az Úr soha nem hagyta el. Éppen az ellentéte igaz: hányszor, de hányszor hátat fordított az Úrnak Izrael, hogy más istenekhez csatlakozzon! És ismét az Úr az, aki közelít hozzá, és emlékezetébe idézi: „A kegyelem idején meghallgatlak”. Úgy is fogalmazhatunk, hogy „a kegyelem ideje” Izrael egész történetét felöleli. A nép hűtlen volta ellenére az Úr „nem feledkezik meg róla”. A megtisztulás és számkivetés ideje után az Úr úgy rendelte, hogy „feltámasztja az országot”, összegyűjti Izrael szétszéledt fiait, és olyan jövőt tár eléjük, ami a békét és a jólétet jelenti. Nem úgy közelít népéhez, mint hatalmas és kérlelhetetlen bíró, hanem mint „olyan valaki, akiben irgalom lakik”, mint gyengéd édesanya, aki gyermekeiről gondoskodik, és megindul láttukon. Olyan magasztos és rendkívüli ez a szeretet, hogy felfogni is nehéz: „De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad.” Ezeket a kijelentéseket nem vagyunk képesek puszta értelmünkkel megérteni. Ám ezek jelentik hitünk gyökereit. Hogyan ne hatódnánk meg egy olyan Isten előtt, aki ennyire kész belevegyülni történelmünkbe, amely bűnökkel is tele van? És még ha ez nem volna elég, még ezen is túllép, amikor Fia megtestesül. Pál apostol így ír erről: „noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5,7–8). És nemsokára azt szemlélhetjük majd, miképpen megy értünk meghalni a keresztfán.

Imádság a szentekkel