Az
örmény egyház ma emlékezik meg a mec jeghernről, vagyis „a nagy rosszról”, az
első világháborús népirtásról, amelyben több mint egymillió örményt öltek meg
ApCsel
3,1–10 – A sánta koldus meggyógyítása
1Péter és János pedig felmentek a templomba a kilenc órai imádság idején. 2Ekkor egy férfit vittek arra, aki születésétől fogva béna volt. Naponta odatették a templomnak az úgynevezett Ékes-kapujához, hogy a templomba jövőktől alamizsnát kérjen. 3Amikor Pétert és Jánost meglátta, amint a templomba készültek bemenni, könyörgött, hogy alamizsnát kapjon. 4Péter Jánossal együtt reátekintett, és azt mondta: »Nézz ránk!«5Erre az rájuk nézett, remélve, hogy kap tőlük valamit. 6Péter azonban így szólt: »Ezüstöm, aranyam nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!« 7Azzal megfogta jobb kezénél, és fölemelte. Erre annak azonnal erő szállt a lábába és talpába, 8úgyhogy felugrott, állt és járt-kelt. Bement velük a templomba, járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent. 9Az egész nép látta, hogy jár, és Istent magasztalja.10Ráismertek, hogy ő az, aki alamizsnáért üldögélt a templom Ékes-kapujánál. Elteltek csodálkozással, és magukon kívül voltak amiatt, ami vele történt.
Ez a jelenet elénk tárja, melyek voltak
a keresztény közösség első lépései a feltámadás után. Az apostolok talán visszaemlékeznek
Jézus első tanításaira, amelyeket Lukács leírt: „Összehívta a tizenkettőt, erőt
és hatalmat adott nekik az ördögök fölött és a betegségek gyógyítására. Aztán
elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országát és gyógyítsák meg a betegeket.
»Semmit se vigyetek az útra – hagyta meg nekik –, se botot, se tarisznyát, se
kenyeret, se pénzt, se egy váltás ruhát.«” (Lk 9,1–3.) Később hozzáteszi, hogy
kettesével küldte őket. Péter és János ezen az első alkalmon szó szerint követi
és életre váltja Jézus tanítását. Ketten mennek, semmijük nincs, sem botjuk,
sem pénzük. Egyetlen erejük a szeretetük, az evangéliumért való közös
lelkesedésük. Így van ez minden keresztény közösséggel. Péter és János az
elsők, akik elindulnak, és mindig az ő lépéseik nyomában kell járnunk.
Elérkeznek az Ékes-kapuhoz, és meglátnak egy embert, aki születése óta sánta.
Negyvenesztendős, életének jó részét talán éppen itt töltötte, kéregetve. A
templomon kívül tartózkodott. Nemcsak azért nem mehetett be, mert képtelen volt
mozogni, hanem azért is, mert beteg volt. Volt egy szomorú mondás akkortájt: „A
vak és a sánta nem lépnek be”. És sajnos manapság is számos szegény – néha
egész országok – arra kényszerülnek, hogy ne lépjenek be, csak a gazdagok
ajtaján kívül állhatnak. A sánta valószínűleg nem remél mást a két odaérkező
tanítványtól, csak egy kis alamizsnát. Kinyújtja feléjük a kezét, ahogyan
mindenkivel teszi. Ahogyan ma is teszik a koldusok. Péter ránéz, és Jánossal
együtt azt mondja: „Nézz ránk!” A csoda azzal kezdődik, hogy ránéznek,
együttérző, irgalmas tekintettel. Nem mennek el mellette, mint sokan. Megállnak,
és közvetlen kapcsolatba lépnek vele. Ferenc pápa így buzdít minket: „Amikor
alamizsnát adtok, érintsétek meg kezetekkel a kezüket!” Az a koldus sokkal
többet kap az alamizsnánál. A gyógyulás azzal kezdődik, hogy ránéznek. És Péter
hozzáteszi: „A názáreti Jézus Krisztus nevében, járj”, és ezzel egy időben
odanyújtja jobb kezét, és felsegíti. Péternek, Jánosnak és nekünk
mindannyiunknak a tekintetünkkel és a kezünkkel kell követni az evangéliumot.
És ezen az úton az első barátaink, az első útitársaink a szegények, a gyengék,
a betegek. Kezünk, szemünk elválaszthatatlanul össze van kötve az ő szemükkel,
kezükkel.
Húsvéti
imádság
