Emlékezzünk Tyihonra, Moszkva és egész
Oroszország pátriárkájára, aki 1925-ben halt meg, és vele együtt az Orosz Ortodox
Egyház minden vértanújára és hitvallójára a kommunista rezsim idején; emlékezzünk
az 1994-es ruandai népirtásra
Iz 43,16–21; Zsolt 126; Fil 3,8–14; Jn
8,1–11
Nagyböjt
ötödik vasárnapjával a nagyböjti idő a végéhez közeledik, és a nagyhétbe, Jézus
szenvedésének, halálának és feltámadásának szent hetébe torkollik. Egy új nap
kora reggelén történt – jegyzi meg János evangéliuma –, hogy Jézus ismét
megjelent a templomban, és tanítani kezdett. Nagy tömeg sereglett köréje.
Hirtelen írástudók és farizeusok csoportja töri át a hallgatóság gyűrűjét, egy
asszonyt lökdösnek maguk előtt, akit házasságtörésen kaptak. A csoport közepére
vonszolják, éppen Jézus elé, és megkérdezik tőle, hogy Mózes törvénye szerint
kell-e eljárniuk. Csapdát akarnak állítani az ifjú názáreti prófétának, azt
akarják, hogy hitelét veszítse hallgatói előtt, akik egyre nagyobb számban
özönlenek hozzá. Ha elítéli az asszonyt – gondolják –, az irgalmassággal
helyezkedik szembe, amit hirdet. Ha megbocsát neki, a törvény ellen vét.
Mindkét esetben vereséget szenved.
„Jézus
azonban lehajolt, és ujjával írt a földre.” Különös viselkedés: Jézus hallgat,
ahogy majd szenvedéstörténete során teszi olyan nagyhatalmú emberek előtt is,
mint Pilátus és Heródes. A szó Ura, az az ember, akinek egész élete, szolgálata
mindhalálig maga az igehirdetés, most hallgat. Lehajol, és ír a földre. Nem
tudjuk, mit írt Jézus a homokba. El tudjuk viszont képzelni a farizeusok
ingerültségét, és sejthetjük, mi ment végbe a szívében annak az asszonynak,
akinek egyetlen reménye a megmenekülésre ez az ember, aki azonban egy szót sem
szól, csak hallgat. Mikor a farizeusok tovább erőszakoskodnak, Jézus fölemeli
fejét, és egyetlen mondatot mond, amely némiképpen felfedi, mit gondolnak: „Az
vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek”. Aztán újra lehajol, és tovább
ír a földre. A válasz mindenkit lefegyverez. Ezek a szavak célba találtak: „Ők
meg ennek hallatára eloldalogtak, egyikük a másik után, kezdve a véneken” –
mondja az evangélista nagy éleslátással. Jézus egyedül marad az asszonnyal. A
nyomorúság és az irgalom áll egymással szemben.
Ebben
a pillanatban Jézus újra beszélni kezd, ahogyan szokott, a rá jellemző
hanglejtéssel, szenvedélyességgel, gyengédséggel és határozottsággal. Fölemeli
fejét, és megkérdezi: „Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el?” Ő pedig így
válaszolt: „Senki, Uram!” Jézus szavai mélyre hatolnak, egyáltalán nem
közömbösek, hanem tele vannak irgalommal. Jóságos szavak ezek, amilyeneket csak
az Úr tud mondani: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél.” Egyedül
Jézus emelhetett volna kezet rá, egyedül ő vethetett volna követ: az egyetlen
igaz. Ám ő kézen fogta az asszonyt, és fölemelte a földről. Nem azért jött,
hogy az embereket elítélje, hanem azért, hogy beszéljen hozzánk, a szegényeket
és bűnösöket fölemelje az életre. Azt mondja az asszonynak: „menj”, mintha azt
mondaná: térj vissza az életbe, kelj ismét útra! Azután hozzáfűzi: „többé már
ne vétkezzél”, tehát indulj azon az úton, amelyiket mutattam neked, az
irgalmasság és a megbocsátás útján. Erre az útra vezet az Úr minden vasárnap
mindenkit, aki hozzá közeledik.
Imádság az Úr napján
