Korunk mártírjaira, az új vértanúkra
emlékezünk
Jn 13,21–33.36–38 – Az árulás
megjövendölése
21Miután ezeket mondta, Jézus megrendült lelkében, és tanúságot tett e szavakkal: »Bizony, bizony mondom nektek: Egy közületek elárul engem.« 22A tanítványok egymásra néztek, mert zavarba jöttek, hogy kiről mondja. 23Tanítványai közül az egyik, akit Jézus szeretett, Jézushoz egészen közel foglalt helyet. 24Simon Péter intett neki, hogy kérdezze meg: »Ki az, akiről beszél?« 25Az odahajolt Jézushoz, és megkérdezte tőle: »Uram, ki az?« 26Jézus azt felelte: »Az, akinek a bemártott kenyérdarabot adom.« Azután bemártotta a darabot, és odaadta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának. 27Amikor az a kenyérdarabot elvette, mindjárt belészállt a sátán. Jézus pedig azt mondta neki: »Amit teszel, tedd meg gyorsan!« 28Az asztaltársak közül senki sem értette, miért mondta ezt neki. 29Mivel Júdásnál volt az erszény, egyesek azt gondolták, hogy Jézus azt mondta neki: »Vedd meg, amire szükségünk van az ünnepen!« vagy hogy a szegényeknek adjon valamit. 30Ő pedig, amint elvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt.
Az új parancs
31Miután kiment, Jézus így szólt: »Most dicsőült meg az Emberfia, és Isten megdicsőült benne. 32Ha Isten megdicsőült benne, Isten is megdicsőíti őt önmagában, hamarosan megdicsőíti. 33Gyermekeim, már csak kis ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak mondtam, most nektek is mondom: Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek.
36Ekkor Simon Péter megszólalt: »Uram, hová mégy?« Jézus azt felelte: »Ahova én megyek, oda most nem jöhetsz utánam, de később követni fogsz engem.« 37Péter megkérdezte: »Uram, miért nem mehetek most utánad? Az életemet is odaadnám érted!« 38Jézus azt felelte: »Életedet adnád értem? Bizony, bizony mondom neked: Mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.
Jézus
jól tudja, hogy immár közel az óra, nincs messze a halál. Szívében
ellentmondásos érzések kavarognak. Nem akar meghalni, de elmenekülni sem.
Mindenesetre eljött az óra, amikor eltávozik ebből a világból, és az Atya felé
indul. Vajon az a maroknyi tanítvány, akiket egybegyűjtött – akiknek gondját
viselte, akiket szeretett, tanítgatott – együtt marad? Jézus tudja: Júdás arra
készül, hogy elárulja. Ennek a tanítványnak nem számít, hogy Jézus lehajolt
előtte, hogy megmosta a lábát. Lábai – amelyeket Jézus keze mosott, érintett, s
amelyet talán meg is csókolt – most épp arra készülnek, hogy elinduljanak, és
oda vigyék, ahol majd elárulja mesterét. Jézus pedig kimondhatatlan
szomorúsággal mondja mindannyiuknak: „Egyikőtök elárul”. Mindenki zavartan
hallgatja. Hiszen nem elég fizikailag mellette állni, az számít, közel vannak-e
szívükben, részt vesznek-e szeretettervében. Lehetünk a tanítványok
közösségében, élhetünk a közösség szokásai szerint, de ha szívünk nem az ő
szavára figyel, nem értjük meg az Úr álmát a szeretetről. És ahogy Jézus arca
elhomályosodik tekintetünk előtt, egyre jobban csak magunkra, a saját
dolgainkra figyelünk. Így csúszunk bele az árulásba. A jó és a rossz, a
szeretet és a bizalmatlanság közötti harc a szívünkben zajlik. Nincsenek köztes
lehetőségek. Ezt tanítja nekünk az, ami Júdással történt. Jézus ezekben a
napokban nem annyira azt kéri tőlünk, hogy szolgáljunk neki, mint inkább azt,
hogy legyünk mellette, kísérjük el, ne hagyjuk magára. Ha valamit kér, az az,
hogy figyeljünk oda, figyelmünk ne ragadjon le kicsiny dolgainknál. Jézus ezt
próbálja megértetni a tanítványokkal is. De azok nem értik, még Péter sem.
Túlzottan magukkal vannak elfoglalva, nem hagyják, hogy Jézus szavai megérintsék
a szívüket. Ha nem hallgatjuk az evangélium szavait, akkor a mi szavaink, a mi
gondolataink, a mi érzéseink kerülnek előtérbe. És képesek leszünk arra is,
hogy eladjuk Jézust. Mindannyiunknak virrasztanunk kell. Péternek és a többi
tanítványnak is, akik, még ha ottmaradtak is vele azon az estén, és azt
vallották, hogy mindhalálig hűségesek lesznek, néhány nappal később elhagyták,
megtagadták. Nem saját magunkban kell hinnünk, hanem mindennap az Úr
szeretetére, védelmére kell bíznunk magunkat.
Nagyheti imádság
