Április 17., nagyszerda

Mt 26,14–25 – Jaj az árulónak!

Nagyböjti imádság

14Ekkor egy a tizenkettő közül, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz 15és azt mondta nekik: »Mit adtok nekem, ha átadom őt nektek?« Azok megígértek neki harminc ezüstöt. (Zak 11,12) 16Attól fogva kereste a kedvező alkalmat, hogy elárulja őt.

A húsvéti vacsora előkészítése

17A kovásztalan kenyerek első napján odamentek a tanítványok Jézushoz, és azt mondták: »Hol akarod, hogy elkészítsük neked a húsvéti vacsorát?« 18Ő azt felelte: »Menjetek el a városba ehhez és ehhez, és mondjátok meg neki: ‘A Mester üzeni: Az időm közel van, tanítványaimmal együtt nálad fogom megtartani a pászkát.’« 19A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát.

A húsvéti vacsora

20Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkettővel. 21Miközben ettek, így szólt: »Bizony, mondom nektek: egy közületek elárul engem.« 22Erre nagyon elszomorodtak és egyenként elkezdték kérdezgetni: »Csak nem én vagyok az, Uram?« 23Ő így válaszolt: »Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. 24Az Emberfia ugyan elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.« 25Ekkor megszólalt Júdás, aki elárulta őt: »Csak nem én vagyok az, Rabbi?« Ő azt felelte neki: »Te mondtad.«

Júdás árulásának elbeszélése mindig fájdalommal és zavarodottsággal tölti el az embert. Júdás harminc ezüstért képes eladni mesterét: ez egy rabszolga megváltásának az ára volt. Mennyi keserűség van a mai szakasz bevezető szavaiban: „egy a tizenkettő közül”! Igen, a legjobb barátok egyike. Valaki, akit Jézus kiválasztott, szeretett és nevelt, és akit oltalmazott is az ellenséges támadásokkal szemben. Most azonban ő lesz az, aki elárulja őt. Júdás hagyta, hogy szívét fokozatosan elcsábítsa a gazdagság, növekedjék a távolság közte és a Mester között, egészen odáig, hogy megszületett benne az árulás gondolata, és meg is valósította. Jézus egyébként világosan megmondta: „Nem szolgálhattok az Istennek is, a mammonnak is” (Mt 6,24). Júdás végül a mammont választotta, és elindult ezen az úton. De a történet vége merőben más, mint az elején elképzelte. Gyötrődése talán éppen akkor kezdődött, amikor azon aggodalmaskodott, hogyan és melyik pillanatban adja át Jézust. Most pedig közelgett a pillanat, egybeesett a húsvéttal, amikor az egyiptomi szolgaságból való szabadulás emlékére feláldozzák a bárányt. Jézus jól tudja, mi vár rá azon a húsvéton, ezért is mondja: „Közel az időm”. Megkéri tanítványait, hogy készítsék el a húsvéti vacsorát, a báránylakomát. Ezzel a döntésével Jézus jelzi, hogy valójában nem Júdás adja át a főpapoknak, éppen ellenkezőleg, Jézus adta magát halálra az emberek iránti szeretetből. Elmehetett volna Jeruzsálemből, visszavonulhatott volna egy elhagyatott helyre, és ezzel elkerülte volna az elfogatást. De nem tette, Jeruzsálemben maradt, hogy megülje azt a vacsorát, amelyen a zsidók arra emlékeznek, hogy Isten kiszabadította népét az egyiptomi szolgaságból. Aznap este szeretetet kért, és ez a kérés ma is visszhangzik minden tanítványhoz és minden ember fülében: Jézus szenvedése nem ért véget. A szeretet kérése pedig mindenekelőtt a szegényektől, gyengéktől, magányosoktól, elítéltektől ered, azoktól, akiknek az életét megkínozza az emberi gonoszság. Mindannyian meghívást kaptunk arra, hogy meghalljuk a szeretetet kérő kiáltást, és távol tartsuk magunktól az árulás ösztönét, mely mindenki szívében ott rejtőzik. Azon az estén, hogy lelke szándékát a többiek elől elrejtse, Júdás maga is meg merészelte kérdezni: „Csak nem én vagyok az, mester?” Gondoljunk saját árulásainkra, nem azért, hogy súlyuk alatt összeroppanjunk, hanem hogy még szorosabban kötődjünk Jézushoz, aki ma is vállán hordozza a világ bűneit. A mieinket is.

Nagyheti imádság