Iz 50,4–7; Zsolt 21; Fil 2,6–11; Lk
19,28–40; Lk 22,14–23.56
Virágvasárnapon,
ennek a nagy, szent hétnek a kezdetén egyszerre van jelen Jézus jeruzsálemi
bevonulásának és szenvedésének, halálának elbeszélése. A liturgia, azáltal,
hogy ezt a két, időben egymástól különálló eseményt együtt ünnepli, mintha ki
akarna törölni fejünkből minden félreértést Jézus diadalával kapcsolatban:
ugyan királyként, a tömeg ujjongása közepette vonul be Jeruzsálembe, de más,
mint az evilági királyok. Trónuson ül, de nem a királyi palotákban felállított
trónuson. Nem hadsereggel vagy szövetségesek segítségével arat győzelmet, még
csak nem is valamiféle lobbi támogatásával a háta mögött. A tanítványokhoz így
beszélt az utolsó vacsorán: „A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom
van a kezükben, jótevőknek hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen. A
legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha
szolga volna.”
Jézus
még azon az estén a saját testén viselte e kijelentés legvégletesebb
következményeit. Nem nehéz kimondani, hogy ez a halál igazságtalan volt. A
halál egyébként soha nem igazságos, a legnagyobb bűntettek után sem. Azt pedig
igazán könnyen kijelenthetjük, hogy ennek az embernek a halála kegyetlenül
igazságtalan volt. Akinek van egy kis szíve, és meghallja ennek a halálesetnek
a történetét, megrendül és elszomorodik: ennek a jóságos embernek ennyit
kellett szenvednie, és meg kellett halnia a kereszten csak azért, mert az
evangéliumról beszélt, és azt mondta, hogy ő Isten Fia. A passió elolvasása
után mindnyájunkat szomorúság és mardosó rossz érzés tölt el, készek vagyunk
azt mondani: „én nem tettem volna ilyet”, vagy pedig mentegetjük magunkat: „nem
vagyok se Pilátus, se Heródes, és még csak Júdás sem”. De ott van Péter is. Nem
a legrosszabb tanítvány, de még ha nem is a legjobb, mindenképp a legfontosabb,
mert Jézus rá bízta a legnagyobb felelősséget. Péter túl sokat képzel magáról,
gőgös, és még sértődékeny is. Megsértődik, amikor Jézus megmondja neki, hogy
meg fogja őt tagadni: „Uram, kész vagyok veled a börtönbe és a halálba is
menni” – válaszolja. Mégis elég egy asszony, hogy minden összeomoljon benne.
Pétert a Jézus tekintetével való találkozás zökkentette helyre: „Az Úr
megfordult, s rátekintett Péterre. Péternek eszébe jutott, mit mondott neki az
Úr.” (Lk 22,61.) A keresztények általában, és mi sem vagyunk hősök; olyanok
vagyunk, mint a többiek, de ha tekintetünk találkozik annak a halálba induló
embernek a tekintetével, akkor nekünk is eszünkbe jutnak az Úr szavai, és
megszabadulunk félelmeinktől. Ez a nagyhét kegyelme: e mellett a szenvedő,
halálra készülő ember mellett lehetünk, hogy tekintetünk találkozhasson az
övével.
Nagyheti imádság
