Jn 17,11–19 – Atyám, szenteld meg őket az igazságban
Jézus az imént azért fohászkodott az Atyához, hogy védje meg tanítványait. Jól tudja, hogy az első veszély a megosztottság, amit a gonosz fejedelme hintett el közöttük. Ezért imádkozik így: „egyek legyenek, mint mi.” Az Atya és a Fiú közötti egység nemcsak a tanítványok hitelességének mércéje lesz ezáltal, hanem a keresztény hivatás alapja is: az üdvösség azt jelenti, közösség mindenkivel és az Atyával és a Fiúval. A közösségben azután megtaláljuk az öröm teljességét, amiről maga Jézus beszélt: „hogy örömöm teljesen az övék legyen.” A tanítványok öröme nem könnyed, édeskés, magától értetődő optimizmus gyümölcse, hanem az amellett való elköteleződésé, hogy új testvériséget építsenek föl, mely a szeretet kovásza lesz az egész világon. A testvériségnek ez a forradalma keményen összeütközik a világ individualista gondolkodásával. Elkerülhetetlen az összeütközés. Ez a küzdelem a saját szívünkben kezdődik, onnan kell először kiirtanunk az önzés ösztönét, ami benne lakik, és folyamatosan mérgezi a társadalmat. Jézus nem azért imádkozik, hogy az Atya kivegye őket a világból, hiszen az az evangélium teljes megtagadása volna. A keresztények a testvériség kovásza kell hogy legyenek a világban. Ez a hivatásuk: alakítsák át az emberek közötti kapcsolatokat – és a teremtett világgal, a környezettel való kapcsolatot –, hogy a világ közös otthon és a népek egy család legyenek. Jézus így kéri az Atyát: „Amint te a világba küldtél, úgy küldöm én is őket a világba.”
Imádság a szentekkel
