Canterburyi Szent Ágoston (†605 körül) püspökről, az angol egyház atyjáról emlékezünk meg.
Mk 10,46–52 – A vak Bartimeus meggyógyítása
Ha valaki a Jordántól keletre fekvő, ma (Transz)Jordániának nevezett területről érkezik, Jerikó az a város, ahol belép Izraelbe: utolsó előtti állomása a Jeruzsálem felé vezető útnak. A városfalon kívül egy vak ember, Bartimeus: mindig ott szokott alamizsnát kérni. Mindenki ismerte. Számára a túlélés helye volt. Könnyen észrevehetjük Bartimeusban városaink sok-sok koldusát, akik ma még inkább magányosak és szegények. Bartimeus érzi, hogy ott megy el Jézus, és a lehető leghangosabban kiáltja neki elkeseredését: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Egyszerű, közvetlen kiáltás. Példa arra, mi volt kezdetben az imádság: segítségkérés Istentől, aki képes meggyógyítani az embert. A tömeg – nagy tömeg, jegyzi meg Márk –, mint gyakran előfordul, kegyetlen, el akarja hallgattatni. A szegények egyébként is mindig zavarják az embereket. De számukra, ahogy Bartimeus számára is, nincs más remény, mint a segélykiáltás, a kitartó kérés. Bartimeus nem hagyja abba a kiáltozást. Sőt, még jobban fölemeli a hangját, hogy az ifjú názáreti próféta meghallja. És Jézus meghallja a kiáltást, meghallgatja könyörgését, megáll, és odahívatja. Amikor Bartimeus hallja, hogy Jézus hívja, felugrik és futni kezd feléje. Fut, még ha nem is lát. Ahhoz, hogy futni kezdjen, elég meghallania a szót: engedelmeskedik a szónak, és elér Jézushoz. Még nem lát, de az a baráti hang a szívéhez szól, és Bartimeus azonnal érzi, hogy visszatér a látása. Boldogok Bartimeus szemei, melyek, amint megnyíltak, Jézus jóságos arcát látták. Egy pillanatot sem vár, és az első tanítványokhoz hasonlóan ő is a követésére szegődik. Története minden tanítvány története.
Imádság az Egyházért
