Május 22., szombat, pünkösd vigíliája
Jn 21,20–25 – A tanítvány, akit kedvelt Jézus
Ez a különleges történet, ami lezárja a negyedik evangéliumot, a „marad” igére irányítja a figyelmünket, mellyel Jézus mintha kijelölné ennek a tanítványnak a helyét az Egyházban. Arra hivatott, hogy „maradjon” meg a szeretetben, vagyis tanúskodjon, ne csak az Úr iránti szeretetéről, hanem ennél is inkább arról a szeretetről, amivel az Úr szereti őt. János marad az a tanítvány, akit Jézus szeretett. Ezért emlékeztet az utolsó vacsorának arra a különlegesen gyengéd jelenetére, amikor a tanítvány Jézus keblére hajtotta fejét, és ezzel megmutatta, mennyire nem szokványos, bensőséges kapcsolat van kettőjük között. Csak az volt képes megérteni Isten Fiának misztériumát, aki Jézus „keblére hajolt”. A Szentlélek vezetésével fölfedezte az Úr szeretetét, amit megélt és tanúsított a közösségben. Az evangélium legutolsó sorai egy újabb zárszót jelentenek, hangsúlyozva a tanúságtétel jelentőségét. Azt írja a szerző: „Ez az a tanítvány, aki ezekről tanúságot tett és megírta ezeket. Tudjuk, hogy igaz a tanúsága.” A szerző, aki az evangéliumi történetet össze akarja kapcsolni a Jézus által szeretett tanítvány közösségével, hangsúlyozza, hogy az elbeszélések nem teljesek. És hozzáteszi: „Jézus még sok egyebet is tett. Ha azonban valaki mind le akarná írni – azt hiszem –, annyi könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni.” Ezzel a túlzó megfogalmazással a negyedik evangélium szerzője mély igazságot sugall. Jézus kinyilatkoztatása olyan nagy és mély misztérium, hogy az ember nem képes teljesen megérteni. Minden tanítvány, aki az evangéliumot olvassa, tudja, hogy csak akkor értheti meg, ha – az evangélium szerzőjéhez hasonlóan – fejét Jézus keblére hajtja. A szeretettel teli imádság légkörében lehet megragadni a Bibliában leírtak mély értelmét. A Szentlélek, akit holnap megkapunk, a „Mester”, aki vezet minket az evangélium meghallgatásában, és támogat abban, hogy gyakorlattá tegyük.
A Szentlélek imádsága
