Jn 16,23b–28 – Kérjetek a nevemben; az Atya maga is szeret titeket
Az elmúlt napokban János evangélista megmutatta nekünk azt a szeretetköteléket, mely egyesíti az Atyát, a Fiút és a Szentlelket és körülöleli a tanítványokat is. Ennek a nagy szeretetnek a gyümölcse az öröm, ami mindenkié. A Jézussal való közösség új létállapotot jelent a tanítványok számára: ők már az Atya gyermekei, mindenki testvérei. Gyermeki helyzetük lehetővé teszi, hogy bármit kérhetnek az Atyától, ő megadja nekik. Ezt a bizonyosságot adja Jézus a tanítványoknak, mielőtt eljön az órája. Ez a bizonyosság az ok, hogy „teljes” örömük legyen. Azt mondja nekik: „Eddig nem kértetek semmit a nevemben.” Éretlen volt a hitük, emberi módon, világi szempontok szerint gondoltak Jézusra. Nem kapták még meg a Szentlelket, hogy megérthessék, Jézus az Üdvözítő. Meg kellett érteniük, hogy feltámadásával Jézus fölment az Atya jobbjára, és ezzel a történelem Ura lett. Attól a pillanattól kezdve segítségül hívhatták az Atyát Jézus „nevében”, vagyis annak a Mesternek a közbenjárására, aki imáikat a mennyben lévő Atya elé vitte. Megígéri, hogy világosabban beszél majd hozzájuk: „Ezeket képekben mondtam el nektek. De elérkezik az óra, amikor… nyíltan hirdetem nektek az Atyát.” Az óra a feltámadás ideje és ami azután jön. A mi időnk is. Az evangélium valóban ma is világosan beszél az egész világnak a mennyei Atya misztériumáról, aki elküldte Fiát, hogy üdvözítsen minket. A Jézussal való közösség miatt tudatában vagyunk annak, hogy részei vagyunk az ő küldetésének: a világ útjait járjuk, hogy egybegyűjtsük az embereket, és velük együtt menjünk az Atya felé. Jézus átmegy ebből a világból az Atyához. Azonban már nem egyedül tér vissza az Atyához, ahogyan lejött, hanem a tegnapi, a mai és a holnapi tanítványokkal, akiket meghódított szeretetével, amiért a halált is vállalta.
Előesti imádság
