Kiv 3,1–8.13–15; Zsolt 102 (101); 1Kor 10,1–6.10–12; Lk 13,1–9
Miután elidőztünk a színeváltozás hegyén, a mai vasárnap liturgiája egy másik hegyre, a Hórebre vezet bennünket, oda, ahol Isten megjelent Mózesnek. A vasárnapi szentmise mindig olyan, mint amikor felmászunk egy hegy tetejére, felülemelkedünk a feladatainkon, a mindennapi aggodalmainkon, hogy nagyobb távlatból láthassunk rá az életünkre és a világra, s megálljunk egy pillanatra, hogy meghalljuk Isten hangját, aki bennünket is hív. Isten szava olyan az életünkben, mint az égő csipkebokor: éget, de nem pusztít el. Mózes ott áll a szeretet csipkebokra előtt, egy olyan tűz előtt, amely meg akarja szabadítani Izrael népét az egyiptomi rabságból. És az Úr, aki lángoló szeretettel szerette népét, azt kérte Mózestől, hogy segítsen neki.
A Hóreb hegyén úgy jelent meg Mózesnek, mint olyan Isten, aki közel van hozzá, vele jár az úton, soha nem hagyja el. A mi nyelvünkre lefordítva: „Veled vagyok” – mondja az Úr minden embernek. – Érted vagyok, mint a tűz, mely melegít és világosságot ad, mint a felhőoszlop, mely Izraelt vezette a sivatagban, én vagyok a szabadságod és a jövőd, ahogy Izraelnek adtam az ígéret földjét.”Az a meghatározás, amit Isten adott magáról a Hóreben, Jézusban éri majd el csúcspontját: Jézus a szeretet égő csipkebokra. („Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!” Lk 12,49) Ő azt mondta tanítványainak: „…én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,20)
„Uram, hagyd még egy évig!” – kéri a vincellér az evangéliumi példázatban. Ez az irgalommal teli imádság a mi életünkért szól, mely minden nagyböjtben megújul. Az Úr minden évben felajánlja nekünk ezt az időszakot arra, hogy Jézus, a vincellér gondozhassa életünk és szívünk fáját. A kor, amelyben élnünk, olyan nehéznek, olyan keménynek tűnik, annyira tele van keserűséggel és erőszakkal, hogy gyakran átkozódásra késztet bennünket. Isten korában azonban nincs balsors és végzetszerűség, csak irgalom: „Uram, hagyd még egy évig!” Az evangéliumból megtudhatjuk, hogy az a kor, amelyben Jézus élt, nem volt sem jobb, sem rosszabb a miénknél. Néhány férfi zendülést szított Jeruzsálemben az elnyomó rómaiak ellen, majd azért, hogy elkerüljék a megtorlást, bemenekültek a templomba. A rómaiak Pilátus parancsára behatoltak, és mindenkit megöltek. Odabent az emberek éppen áldozatot mutattak be, így a halottak vére összekeveredett az áldozati állatok vérével. Ehhez hozzátehetünk egy másik eseményt is: tizennyolc ember lelte halálát, amikor az egyik téren összedőlt egy torony. „Azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki?” – jegyzi meg Jézus. Olyan, mintha napjaink híreit hallanánk: véres események, balesetek, természeti katasztrófák.
Jézus nem keresi a vétkeseket. Nem elítélni akarja az embereket, hanem megmenteni. Épp ezért arra hív bennünket, hogy gondolkodjunk el. Osztozik azoknak az embereknek a szenvedésében. Nem tartja távol magát, és tudja, hogy a bűn, az erőszak, melyet ma is látunk a világban, gyakran olyasvalami, ami része az életünknek. A közöny, a beletörődés bűne, melyet a szívünkben, a gondolatainkban, a szavainkban hordozunk, terméketlenné tesz bennünket, ugyanúgy nem hozunk gyümölcsöt, mint a példázatbeli fügefa. Mi általában véve a legkevésbé sem érezzük felelősnek magunkat azért, ami tőlünk távol, vagy akár a szomszéd házban történik. Jézus az első, aki az életünk mellé áll: ő az, aki magára veszi valamennyiünk bűnét, és megtanít bennünket a terhek hordozására. Felelősséggel tartozunk a világnak, szolgálnunk kell azt az életünkkel. Ma valamennyien meghívást kaptunk, mint Mózes, akit arra hívott Isten, hogy szabadítsa meg népét az egyiptomi szolgaságból.
Imádság az Úr napján
