Ter 15,5–12.17–18; Zsolt 26 (25); Fil 3,17–4,1; Lk 9,28b–36
Nagyböjt második vasárnapjának liturgiája a színeváltozásról szóló evangéliumi részt tárja elénk, mintha azt akarná mondani rögtön a nagyböjti út kezdetén, hogy az út célja a húsvét. Az evangélista megjegyzi, hogy Jézus felment a hegyre imádkozni. Mégpedig nem egyedül. „Kiválasztotta” Pétert, Jánost és Jakabot, és magával vitte őket. Biztos, hogy Jézus számára döntő jelentőségű volt a jeruzsálemi út. Úgy érezte, szüksége van arra, hogy imádkozzék, és íme „Míg imádkozott, külseje teljesen átváltozott, ruhája fehér lett és ragyogó”. Jézus az imádság során olyan mélyreható változáson megy keresztül, mely a külső szemlélő számára is megmutatkozik: arca ragyogó lett, ruhája szikrázóan fehér. Az itt használt ritka görög kifejezés azt jelenti, hogy villódzott.
Párbeszéd jött létre a Fiú és az Atya között Mózes és Illés jelenlétében: „…a haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie.” Valaki a következő szavakat adja Mózes szájába: „Te vagy az, akinek a bárány feláldozása és a húsvét megünneplése révén az előképét adtam.” Illés pedig azt mondja: „Megelőlegeztem feltámadásodat, amikor feltámasztottam az özvegyasszony fiát.” Az imádság mindig megváltoztat, arra „kötelezi” Jézust, hogy megmutatkozzék, a tanítványokat pedig arra, hogy hallgassák és fogadják be, amit mond. A rabbik úgy mondták, hogy amikor a Törvény szavai kapcsolatba kerülnek a próféták szavaival, akkor „úgy örvendeznek, mint azon a napon, amikor a Sínai-hegyen először átadták őket”.
A tanítványok, bár elnyomta őket az álom, valamiképpen részesei voltak a jelenetnek. Ez az álom nem ugyanaz, mint később a Getszemáni-kertben, ahol Jézus a halálfélelem miatt egész másfajta átalakuláson ment keresztül. Ez alkalommal a hegyen azt láthatjuk, ami imádság közben történik, amikor befejezzük az alvást, és felébredünk arra a látomásra, amelyet az ima elénk tár. Az imádság megváltoztat bennünket, jobban látjuk Isten szeretetének misztériumát. A szívünkkel és az elménkkel „látjuk” azt, amit az evangélium szavai közvetítenek nekünk, és bevonódunk az örömteli látomásba. Ahogy Péterrel is történt, amikor hálásan és meglepetten felkiáltott: „Mester, jó nekünk itt lenni! Csinálunk három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!”
Ekkor egy felhő ereszkedett alá, beborította a három tanítványt, és elfogta őket a félelem. Nem a rettegés vagy a pánik. A félelem attól, hogy elvesztegetik az értékes pillanatot, hogy elkalandozik a figyelmük. Imádság közben figyelnünk kell, hiszen az Úr beszél: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!” Az imádság segít abban, hogy tekintetünket az Úrra és az evangéliumra szegezzük, hogy mi is átváltozhassunk. Amikor az evangélista azt írja, hogy a szózat elhangzása után már csak Jézus volt velük, arra utal, hogy nekünk Jézus egyedül is elegendő. Jézus az egyetlen mester, aki üdvözít. Nem mindennapi élmény volt ez a három tanítvány számára. Péter második levelében is megemlékezik róla. De mi is megtapasztalhatjuk ezt az élményt, ha hagyjuk, hogy a liturgia felvigyen bennünket a hegyre. A „nyolc napra” rá időhatározó kifejezés a feltámadás napjára utal. Innen, erről a magas hegyről mi is átváltozva jövünk le. Az életünk és a szívünk hasonlóvá válik hozzá, átéljük az ő érzéseit.
Imádság az Úr napján
