Iz 58,1–9a. Az Isten előtt kedves
böjt
A
babiloni száműzetés után a böjt aszketikus gyakorlattá vált, az egész nép részt
vett benne, annak érdekében, hogy újra fölfedezze Isten uralmát az életében.
Hasonló gyakorlat ez, mint amit az Egyház kér a nagyböjt idején a
keresztényektől. Arról van szó, hogy fedezzük föl Isten uralmát az egyéni
életünkben és a közösségi életben is. A próféta elítéli a szertartásos
imádságot és böjtöt, amely nem kapcsolódik a valódi élethez. Nem lehetséges úgy
egységbe kerülni Istennel, hogy közben nem gyakoroljuk az igazságosságot és az
elnyomottak és szegények szeretetét. A próféta figyelmeztet arra, hogy az Úr
süket az önző ember imádságára, akit csak saját érdekei mozgatnak, elnyomja a
munkásokat, s viszályt szít a saját hasznára. A próféta egyre erőteljesebb
kijelentések sorával mutatja meg a vallásos embernek, milyen az a böjt, ami
tetszik Istennek: segíteni és szeretni a szegényeket, megszabadítani az
elnyomottakat mindenfajta szolgaság igája alól, megosztani a kenyeret és magát
az életet is az éhezőkkel, segítségére sietni a nyomorultaknak, felöltöztetni a
mezíteleneket. S amikor arra hív a próféta, hogy „ne fordulj el embertársad
elől”, azzal mintha a szeretetnek arra a nagy álmára utalna, amely majd
Jézusban valósul meg a maga teljességében: a szegények nem a szolgálatunk
tárgyai, hanem a „testrészeink”, a családunk tagjai, a testvéreink, a
rokonaink. Nem magától értetődő dolog így tekinteni a szegényekre, különösen
egy olyan individualista kultúrában, mint a miénk. Isten szavát kell ma
meghallgatnunk, hogy a szívünkbe tudjuk fogadni azt az együttérzést, amit az Úr
táplált a szegények, a gyengék iránt. Aki szívébe fogadja a szegényeket, az
Úrhoz fordulhat imádságával, és bizalommal várhatja irgalmas válaszát.
A
Szent Kereszt imádsága
