Jer 17,5–10. Az ember ne bízzon a másik emberben
Ebben a szakaszban Jeremiás próféta olyan témát elevenít fel, mely az Ószövetség több könyvében is szerepel. Ez a két út képe: az egyik út azé az emberé, aki önmagában és a saját erejében bízik, és ezért biztos összeomlás vár rá; a másik út azé, aki az Úrban bízik, és aki virágzik, mint a fa, mely a folyóig ereszti gyökerét. A próféta korábban azzal vádolta Izraelt, hogy elhagyta Urát, Egyiptomhoz és Asszíriához fordult segítségért, mert abban bízott, hogy tőlük támaszt és védelmet kaphat. A Nílus (Egyiptom) és az Eufrátesz (Asszíria) vizeinek bősége, mely arra ösztönözte Izraelt, hogy ehhez a két nagyhatalomhoz forduljon, keserű csalódást okozott: „Átkozott az az ember, aki emberben bízik… Olyan lesz, mint a cserje a pusztában… a kiaszott sivatagban tanyázik, sós és lakhatatlan földön.” Ezzel a képpel a próféta megmutatja, mennyire üres dolog az emberi hatalomba vetni bizalmunkat. Egyedül az Úr képes megvédeni ezt a kicsiny népet, ő képes növelni és megszabadítani a hatalmasok mohóságától. A próféta ezért így szól: „Áldott az az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye.” Az ilyen ember valóban bőségben fog élni: „Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely gyökereit egészen a folyóig ereszti.” A próféta azt akarja ezzel a képpel hallgatóságának tudtára adni, hogy feltétlenül meg kell maradniuk az Úr és a szövetség iránti hűségben. Jeremiás a szív képével zárja beszédét, mely a szeretet helye, s egyszersmind az a hely, ahol meghozzuk a döntést, hogy örökre az Úrhoz kötjük az életünket.
Imádság az Egyházért
