Esz 4,17. Mardokeus és Eszter imája
Eszter könyvének ez a szakasza a nép böjtjének leírása után Mardokeus és Eszter hosszú könyörgőimáját tárja elénk. Az ellenség jelenléte, fenyegetése lehetőség az elhibázott lépések jóvátételére, vagyis arra, hogy tisztábban éljék meg hitüket, annak tudatában, hogy mindenben Istentől függenek: egyedül ő az, aki megment minket. Ezzel szemben gyakran megtörténik, hogy Izrael népe a jólét idején megfeledkezik arról, hogy Isten védi meg, és abba a kísértésbe esik, hogy csak önmagában bízzon, és elhanyagolja az imádságot. Eszter úgy áll elénk, mint aki „az Úrnál keresett menedéket a ránehezedő halálveszedelemben”. Ebből fakad imádsága: „a földre borult reggeltől estig”, és imádkozott. Emlékszik a szövetség történetére – „ősei könyveinek” meghallgatásán keresztül –, s Isten segítségét hívja maga és a népe számára. Az imádságban váltogatja az egyes és a többes számot, rámutatva ezzel az egyéni és a közösségi felelősség közötti kapcsolatra. Érzi azt a felelősséget, amely csak rá hárul, és amelyet senki nem vállalhat helyette, vagyis annak felelősségét, hogy vezesse népét: „Uram, Királyunk, te Egyetlen! Siess segítségemre, mert magam vagyok és rajtad kívül nincs segítségem”. Másrészt pedig tudja, nem azért kapott felelősséget, hogy saját magát, hanem hogy az egész népet megmentse. Eszter úgy áll előttünk, mint a hívő ember, aki nem azért érez felelősséget, hogy önmagát megmentse, hanem azért, hogy az egész népet.
Imádság az Egyházért