Ter 2,7–9;3,1–7;
Zsolt 51 (50); Róm 5,12–19; Mt
4,1–11
Amikor Ábrahám közbenjárt Szodomáért, azt mondta az Úrnak: „Vettem magamnak a bátorságot, hogy beszéljek Urammal, pedig csak por és hamu vagyok.” Abból a porból és abból, amelyet hamvazószerdán kaptunk a homlokunkra, egy imádság fakadt, hogy megmentse a várost. Az Úr le- hajolt Ábrahámhoz, és meghallgatta imáját. Különbözik ettől a másik történet, amelyet a Teremtés könyvének eleje beszél el Ádámról és Éváról. Isten egy kertbe helyezte őket, amit ő maga ültetett, hogy örömben és békében éljenek. De ők megfeledkeztek arról, hogy gyöngék, mint a por, és inkább hallgattak a kísértő kígyóra, aki arra sarkallta őket, hogy foglalják el magának Istennek a helyét. Ez a régi történet nem csak a világ keletkezésének idejére vonatkozik: valójában a banális és szomorú története az embernek, amikor úgy dönt, hogy büszkesége és önelégültsége hangját követi. Ám az Úr nem hagyja el népét, sőt még a pusztába is utánamegy. Ezt hirdeti ma az evangélium. Jézus elment a pusztába, és negyven napon át ott maradt. Nem magától döntött így: „a Lélek a pusztába vitte”, az a Lélek, akit a Jordánban való megkeresztelkedésekor megkapott. Jézus, aki engedelmes volt az Atyának, mellénk áll, és azt kéri, kísérjük el ebben a negyven napban. Ne vegyük le a tekintetünket róla, aki belép ennek a világnak a sivatagába. A három kísértés azt mutatja, milyen kitartóan akarja csapdába csalni Jézust a kísértő, és milyen elengedhetetlenül szükség van rá, hogy az ember fölvegye ellene a harcot. Jézus hasonlóvá vált az emberekhez, hozzánk a kísértésben is, hogy segítsen harcolni a gonosz ellen, és segítsen, hogy Isten szeretete kerekedjen felül bennünk. Az evangélista azt írja, hogy az ördög akkor lépett oda Jézushoz, amikor a negyvennapos böjtölés végén ereje ki- merült. Arra akarta rávenni, hogy változtassa a köveket kenyérré. Mi van annál természetesebb dolog, mint evésre buzdítani azt, aki éhes? Nem kell előbb magunkra gondolni, mielőtt másokra gondolnánk? De Jézus – aki meg fogja szaporítani a kenyeret ötezer ember számára – nem arra gondol, hogy ő jóllakjon. A kísértőnek a hívő ember egyetlen igazi erejével válaszol, azzal az erővel, ami Isten szavából fakad. Egyedül ez csillapítja a szív éhségét és győzi le a saját jólétünk keresését. Jézus aztán hagyja, hogy a templom párkányára állítsa az ördög. Annak a kísértése ez, hogy anélkül éljük az életünket, hogy másokkal együtt járnánk az úton; a feltűnési vágynak, amikor elvárjuk, hogy minden körülöttünk forogjon, és mindenki, még az angyalok is a mi szolgálatunkba álljanak. Az Úr megtanítja, hogy az igazi szabadság a mások iránt vállalt felelősségben van.A kísértő végül, miután fölvitte Jézust egy hegyre, és megmutatta neki„a világ minden országát és dicsőségüket”, azt mondja, „ezt mind neked adom”. A hatalom kísértése ez. Jézus kinyilvánítja szabadságát, kijelenti, hogy csakis Isten előtt borul le: „Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj!” A föld birodalmai háborúkat és katasztrófákat szabadítanak el a hatalom birtoklásáért, embereket áldoznak fel a hatalom bálványáért. Világunknak ebbe a sivatagába jön el Jézus, hogy visszaállítsa Istennek és az ő országának, a szeretet országának az elsőségét. A gonoszt az evangéliummal győzhetjük le, amelyet szüntelenül hirdetünk magunknak és a világnak. Jézussal is így történt: látta, hogy angyalok sietnek a szolgálatára. Ha úgy éljük meg ezt az időt, ahogyan Jézus élte meg azt a negyven napot, akkor a sivatag benépesül emberekkel, akik, mint az angyalok, odalépnek a gyengékhez és a betegekhez, hogy szolgálják őket. Ez az idő alkalmas arra, hogy az Úr mellett maradjunk, utánozzuk őt a gonosz elleni harcában, és ezzel a vigasztalás és a szeretet kertjévé alakítsuk át a sivatagot.
Imádság
az Úr napján
