Andrea Santoro
római pap emléknapja, akit 2006-ban
a törökországi Trapezuntban (Trabzon) öltek meg.
Iz 58,7–10; Zsolt 112 (111); 1Kor 2,1–5; Mt 5,13–16
13Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízetlenné válik, mivel sózzák meg? Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják, és eltapossák az emberek. 14Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. 15Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. 16Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.
Közvetlenül a nyolc boldogság evangéliuma után Jézus azt mondja a tanítványoknak, hogy ők a föld sója és a világ világossága. Még az evangélium hirdetésének kezdeténél vagyunk, és a tanítványok kétségtelenül nem dicsekedhetnek azzal, hogy a nyolc boldogság embereinek példájaként élnének. Soha nem szabad elmulasztani, hogy a föld sója és a világ világossága legyünk. Jézusnak e szavai hallatán mindannyian jól tudjuk, hogy szegény, egyszerű emberek vagyunk: valóban kevesek vagyunk a ránk bízott feladathoz és a múlt vasárnap hallott nyolc boldogsághoz képest. Hogyan lehet sónak és világosságnak lenni? Mi mindannyian kevesek vagyunk ehhez. Amikor Péter apostol felismerte az Urat, és megértett valamit, ezt mondta: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” Túlságosan ritkán hagyja el ajkunkat ez a mondat, pedig mindannyian elmondhatnánk, és el is kell mondanunk. Általában jó véleménnyel vagyunk magunkról. És ha időnként mégis a korlátainkat hangsúlyozzuk, akkor azt nem annyira alázatból tesszük, inkább azért, mert elutasítjuk a feladatot: nem akarunk világítani, nem akarunk só lenni, pedig megtehetnénk. A méltatlanságunkra hivatkozva egyre passzívabbá válunk, és ez aztán lustasággá és elutasítássá válik. Az evangélium azonban kitartóan hangsúlyozza: mi, szegény, egyszerű emberek só és világosság vagyunk. Igaz, nem magunktól leszünk azzá, hanem csak akkor, ha egységben vagyunk a názáreti Jézussal, az igazi sóval és az igazi világossággal. A világosság nem személyes adottságainkból fakad, mert jó a természetünk vagy mert erkölcsösek vagyunk. Pál apostol a korinthusi keresztényeknek írt levelében emlékeztet rá, hogy nem magasztos szavakkal jelent meg közöttük: „Gyöngeségem tudatában félve és nagyon elfogódottan mentem hozzátok.” Gyöngesége, félelme ellenére mégis megvédi küldetése becsületét: „Nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről.” Az apostol gyöngesége nem homályosítja el az üzenet világosságát, nem csökkenti az igehirdetés és a tanúságtétel erejét. Éppen ellenkezőleg, ez az egyik pillére, és ez adja meg az értelmét: „Hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja.” Pál hozzáfűzi: „Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék.” (1Kor 1,31) Soha nem dicsekedhetünk önmagunkkal. Isten kegyelme, szeretete tündököl a mi gyöngeségünkben. Nem sajátíthatjuk ki magunknak, nagyobb nálunk, és nem hagy magunkra minket. Jézus hozzáteszi: „Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” Meghívás ez, hogy az evangéliumért tevékenykedjünk. A próféta már elmagyarázta, mit jelent ez: „Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől!” Az Úr szeretete és fénye ez, hatalmas szeretet, amely kitágítja szívünk határait.
Imádság
az Úr napján
