Ter 8,6–13.20–22.
Az özönvíz vége
6Amikor aztán még negyven nap elmúlt, kinyitotta Noé a bárka ablakát, amelyet készített, és kibocsátotta a hollót; 7az ide-oda szállt, majd visszatért, mert a vizek még nem száradtak fel a földön. 8Ez után kibocsátotta a galambot is, hogy lássa, megszűntek-e már a vizek a föld színén. 9De az, mivel nem talált helyet, ahol megpihenhetett volna a lába, visszatért hozzá a bárkára – ugyanis víz volt még az egész földön. – Erre ő kinyújtotta a kezét, megfogta, és bevette a bárkába. 10Ezután várt még másik hét napig, s akkor újra kibocsátotta a galambot a bárkából. 11Az pedig estefelé visszatért hozzá, és zöld levelű olajfagallyat hozott a csőrében. Noé megértette, hogy megszűnt a víz a földön, 12de várt még másik hét napig, aztán kibocsátotta a galambot, és az többé nem tért vissza hozzá.
13Így tehát, Noé hatszázegyedik esztendejében, az első hónapban, a hónap első napján leapadtak a vizek a földön. Noé kinyitotta a bárka fedelét, kitekintett, és látta, hogy megszáradt a föld színe. 20Ekkor Noé oltárt épített az Úrnak, vett minden tiszta állatból és madárból, és egészen elégő áldozatokat mutatott be az oltáron. 21Az Úr megérezte a kedves illatot, és szívében azt mondta az Úr: »Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt: mert az emberi szív gondolata ifjúságától fogva hajlik a rosszra. Nem sújtom többé az összes élőlényt úgy, ahogy tettem. 22Amíg tartanak a föld napjai, meg nem szűnik többé a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, az éjszaka és a nappal.«
Végére érünk lassan azoknak a fejezeteknek, amelyekben a Biblia
az özönvíz történetét mondja el, mely az emberiséget ért első nagy csapás volt azután, hogy Káin meggyilkolta Ábelt. Megfigyelhetjük, milyen türelmesen vár Noé, aki biztos akar lenni abban, hogy az özönvíz
egészen visszavonult a föld felszínéről, s így az állatok és az emberek már biztonságosan elhagyhatják a fedélzetet
annak veszélye nélkül, hogy a vízbe vesznének.
Ennek az embernek a várakozása, aki korábban meghallotta Isten igéjét, mintha üzenni
akarna a háromszor
megismételt gesztussal, a galamb elengedésével, mely csőrében az olajággal idővel a béke szimbólumává vált. A béke türelmet
és várakozást kíván tőlünk, azonban nem ernyedt és beletörődő várakozást. A béke várja a maga kézműveseit, akik képesek figyelni és előkészíteni a talajt
a megvalósulásához. Végül Noé is kiszállt
a bárkából családjával s mindazokkal az élőlényekkel, amelyeket megmentett a víztől. Elsőként „oltárt
épített az Úrnak” a hála jeléül,
a megmenekülésért és a földön
újra megvalósult békéért.
Ebben a gesztusban újra létrejön
az az egység az Úrral, amit az emberiség
megtört az erőszakkal, s amit majd végleg szentesít
az Isten és Noé közt megújítandó szövetség. Létezik a teremtett világnak egy egysége, amelyet helyre kell állítani, létezik
az az emberi és átfogó ökológia, amelyről Ferenc pápa is beszél Laudato
si’ kezdetű enciklikájában. Maga az Úr is ünnepélyesen elkötelezi magát Noé előtt, hogy a földi életet
mindenkor megőrzi, de az ő elköteleződése egy olyan megállapításból indul ki, amelynek nekünk is mindenkor
tudatában kell lennünk: „Az emberi szív vágya ifjúkorától kezdve hajlik a rosszra.” Ez nem egyfajta pesszimista kép az emberről, hanem
figyelmeztetés, amelyet nem téveszthetünk szem elől,
amelynek tudatában kell lennünk, mert a gonosz erős, és észrevétlenül képes beszivárogni a szívünkbe és a gondolatainkba. Ez a tudatosság segít,
hogy beismerjük önnön törékenységünket, és hogy abban az erőben bízzunk,
amely Istentől származik.
Imádság
a szentekkel
