Zsid
13,15–17.20–21. Bemutatni a dicséret áldozatát
Általa mutassuk be tehát Istennek mindenkor a dicséret áldozatát, azaz ajkunk gyümölcsét, amely az ő nevét magasztalja.
(Zsolt 50,14;Óz 14,3 16A jótékonyságról pedig és a javak elosztásáról ne feledkezzetek meg, mert az ilyen áldozatok tetszenek Istennek. 17Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, és vessétek magatokat alá nekik, hiszen úgy őrködnek ők fölöttetek, mint akik számot fognak adni lelketekért, hadd tegyék ezt örömmel és ne sóhajtva, mert ez nem szolgálna javatokra. 20A békesség Istene pedig, aki a mi Urunkat, Jézust, a juhok nagy pásztorát a halálból kivezette az örök szövetség vérében, (Iz 63,11; Zak 9,11; Iz 55,3) 21tegyen alkalmassá titeket minden jóra, hogy megtegyétek az ő akaratát. Azt munkálja bennünk, ami előtte kedves, Jézus Krisztus által, akié a dicsőség örökkön-örökké! Ámen
Miközben a levél a végéhez közeledik, bevon minket a „dicséret áldozatába”, ami a közösségből száll fel, valahányszor összegyűlnek a szent liturgia megünneplésére. Onnan merít erőt a keresztény közösségek élete, és abban van az értelme. Arról van ugyanis szó, hogy ne úgy éljük meg a keresztény életet, mint szabályok, köztük rituális szabályok sokaságát, hanem fogadjuk be Krisztus szeretetét, amely megszabadít minket a bűn szolgaságától. A levél olyan viselkedésre hív, amelyet a mindennapi életben gyakorolnunk kell, és amely egészen a javak megosztásáig vezet, ami csak akkor lehetséges, ha jóakarattal vagyunk testvéreink iránt. Az engedelmesség is akkor válik lehetségessé, ha szívünk jóakarattal van eltelve, közösségben van a többiek- kel, mert az engedelmesség nem lehet kötelesség, hiszen leginkább abból fakad, hogy felismerjük: szükségünk van arra, hogy segítsenek, vezessenek minket. A levél írója aztán imádságra hív. Ezt a részt most nem olvastuk, de alapvető jelentőségű szakasza a zárórésznek a végső hálaadás előtt. A szerző egy kicsit kilép a névtelenségből, kitartóan kéri: „Imádkozzatok értünk!” Napjainkban Ferenc pápa hozzászoktatott minket ahhoz, hogy jobban érezzük az egymásért való imádság fontosságát. Miután ezt kéri, a levél írója terjedelmes jókívánságait fejezi ki: ez a rész valamiképpen a levél teológiai záróakkordját jelenti. Ünnepélyes áldást mond a közösségre, és még egyszer emlékezetükbe idézi Isten üdvözítő művét, melynek révén legyőzte a halált. Felidézi, hogy a „békesség Istene” kivezette (vö. Iz 63,11–13) a halál birodalmából „a juhok nagy pásztorát”. Így foglalja össze Krisztus főpapi hivatását: ő a kezdeményező és az előfutár. Ő az ugyanis, aki tökéletessé tesz minket minden jóban, hogy betölthessük az ő akaratát. Az Úr tegyen minket is tökéletessé a jóban, mert csak akkor tudjuk betölteni az ő akaratát.
Előesti
imádság
