Ter 2,18–25. Nem jó az embernek egyedül lennie
18Azt mondta továbbá az Úr Isten: »Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is!« 19Az Úr Isten ugyanis megalkotta a földből a föld minden állatát és az ég összes madarát, és odavezette őket az emberhez, hogy lássa, minek nevezi el őket – mert minden élőlénynek az lett a neve, aminek az ember elnevezte. – 20Meg is adta az ember a maga nevét minden állatnak és az ég összes madarának és a föld minden vadjának, de az embernek nem akadt magához illő segítője. 21Ezért az Úr Isten mély álmot bocsátott az emberre, s amikor elaludt, kivette egyik bordáját, és hússal töltötte ki a helyét. 22Azután az Úr Isten asszonnyá formálta a bordát, amelyet az emberből kivett, és odavezette az emberhez. 23Az ember ekkor azt mondta: »Ez végre csont az én csontomból, és hús az én húsomból! Legyen a neve feleség, mert a férfiből vétetett!«24 Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek. 25Az ember és a felesége mezítelenek voltak mindketten, de nem szégyellték magukat.
Isten gondoskodik arról, hogy „hozzá illő segítőtársat” teremtsen az embernek,
mert „nem jó az embernek egyedül lennie”.
Istennek ez a megállapítása, melyet az emberi élet legelején tesz, a bölcsesség és az élet nagy titkát
hordozza magában,
amely nemcsak a férfira és a nőre, és az ő egységükre vonatkozik, hanem a teljes emberiségre. A kommunió mindennek
az eredete és a végcélja.
Ezért nem jó, ha az ember egyedül
van. Az ember,
ahogy a bibliai szerző megjegyzi,
megtekinti az összes állatot, nevet ad nekik, de nem talál köztük egyet sem, amelyik a szeretet hiányát ki tudná tölteni
benne, olyat, amelyik
„hasonló lett volna hozzá”. Olyan, mintha
Isten itt kiigazítaná magát. Semmi nincs a teremtésben, ami valóban
boldoggá tudná tenni Ádámot. És akkor Isten új dologba kezd: megteremti a nőt. A nő a férfi igazi társa. Még jobban kifejezve: az emberiség a férfi- nő kettősségben létezik.
Jól kifejezik ezt a férfi szavai, amelyeket
akkor mond, amikor megpillantja a nőt: „Ez már csont a csontomból és hús a húsomból.”
Azt jelzik ezek a szavak,
hogy a férfi és a nő közti különbség az ember sajátja,
és létezésének teljes dimenzióját meghatározza. A kölcsönös egymáshoz tartozás, a kommunió,
a
szövetség, amely felelősséggel jár, megvalósul a családban, a népekben és az egész emberiségben is. Ez a szakasz
eredetileg a család eredetéről szól, ami az elsődleges
válasz a magányra és az individualizmusra, de a mondanivalója igaz az egész emberiségre, amely a népek családja kell hogy legyen.
Imádság az Egyházért
