Ter 2,4b–9.15–17.
Az élet lehelete
4Ez volt az ég és föld története a teremtésükben.
Azon a napon, amelyen az Úr Isten megalkotta az eget és a földet, 5még semmiféle mezei bokor nem hajtott a földön, és semmilyen fű nem sarjadt, ugyanis még nem hullatott az Úr Isten esőt a földre, és ember sem volt, aki művelje a földet. 6Akkor forrás fakadt a földből, és megöntözte a föld egész színét. 7Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett.
8Ültetett az Úr Isten egy kertet Édenben, keleten, és elhelyezte benne az embert, akit alkotott. 9S növesztett az Úr Isten a földből mindenféle fát, amelyet látni szép és melyről enni jó – az élet fáját is a kert közepén, s a jó és a rossz tudásának fáját.
15Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg. 16Azt parancsolta az Úr Isten az embernek: »A kert minden fájáról ehetsz, 17de a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod!«
A Szentírás
másodszor is elbeszéli
a teremtést, mintha csak megerősíteni akarná ezzel az ember és a teremtett
világ Istennel való eredendő
kapcsolatát. A szentíró
nem tudományos tényeket
akar elmondani az emberi faj eredetét vagy a világ keletkezését illetően, hanem
azt akarja hangsúlyozni, hogy az élet szent,
mivel Isten alkotása, és hozzá tartozik. Az ember pedig,
minden ember arra kapott meghívást, hogy megbecsülje, tisztelje,
védelmezze és gyümölcsöztesse azt. Semmiképpen sem arra, hogy csakis saját magáért éljen, ami olyan, mintha az életet a föld alá rejtené.
Csakis Isten az élet Ura, de az embernek
adta, hogy gyümölcsöket teremjen mindenki
számára. Ez a részlet Istennek
az ember iránti gondoskodását helyezi a középpontba: a földből formálja
meg, életet lehel belé, és a kertbe helyezi. Az élet Istentől
jön, ahogy a lehelet is. Isten tehát rábízza
az emberre a kert művelésének feladatát, és hogy megőrizze
szépsége teljében.
Milyen becses és előrelátó ez a feladat,
amelyet Isten az emberre
bíz! Az embernek mindenekelőtt művelnie kell a teremtett
világot. Az itt használt héber szó jelentése „szolgálni” és „munkálni”. Az ember meghívása arra szól, hogy szolgálja
azt a kertet, amely
maga a föld, a világegyetem, amelybe Isten őt
helyezte. Gondoskodnia kell róla: művelnie
kell, hogy gyümölcsöt teremjen, hogy az egész emberi
család javára
váljon. Azután
őriznie kell a földet: nem vagyunk urai a teremtett
világnak, s nem hajthatjuk akaratunk igájába, hanem fel kell virágoztatnunk. Az ember feladata
nem az, hogy önmaga számára
birtokolja a földet, hanem hogy őrizze mindenki közös otthonaként. Ez a kert illeszkedik az ígéret földjének távlatába
is, melyet Isten ad népének. Csak akkor lesz képes továbbra is Isten ajándékaként megjelenni, ha Izrael
szolgálja és őrzi. Ha nem így tesz,
fennáll a veszély, hogy elveszíti, ahogy az a babiloni száműzetésben be is következik. Van egy fa a kertben. Ez a fa egyrészt egy át nem léphető határt jelenít meg, másrészt
viszont kifejezi az Istennel
való barátság lehetőségét. Ezért jelentheti a legveszélyesebb kísértést, amely arra ösztönzi az embert, hogy olyan akarjon lenni, mint Isten: önmaga és mások ura.
Imádság a szentekkel
