az ujjal mutogatást és a hamis beszédet,
10ha lelkedet adod az éhezőért,
és a meggyötört lelket jóllakatod,
akkor felragyog a sötétségben világosságod,
és homályod olyan lesz, mint a déli verőfény.
11Az Úr vezet majd téged szüntelen,
kopár vidéken is jóllakatja lelkedet,
és csontjaidat megerősíti;
olyan leszel, mint az öntözött kert,
és mint a vízforrás,
melynek nem apad el vize.
12Felépítik majd a tőled származók az ősi romokat,
a régi nemzedékek alapjait megerősíted;
a rések befalazójának neveznek majd téged,
aki helyreállítod az utakat, hogy lakjanak ott.
13Ha visszatartod lábadat szombaton,
hogy ne járj kedvteléseid után szent napomon,
a szombatot gyönyörűségnek nevezed,
s az Úr szent napját dicsőségesnek,
és megdicsőíted azzal,
hogy nem jársz a magad útjain,
nem keresed kedvtelésedet,
és nem folytatsz szóbeszédet:
14akkor gyönyörködni fogsz az Úrban,
felviszlek a föld magaslataira,
és táplállak téged atyádnak, Jákobnak örökrészével.
Bizony, az Úr szája szólt.
Izajás könyve ebben a szakaszban tovább elmélkedik a böjtről. Milyen az a böjt, amelynek gyakorlását Isten várja tőlünk? Újra azt kéri, hogy szabadítsunk meg másokat az elnyomástól, és hozzáteszi, hogy távolítsuk el „az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet”, vagyis a rosszindulatú ítélkezést, mások megszólását, ezeket a napjainkban oly gyakori dolgokat. A szövegben újra előkerül az előző versekben hallott kérés, hogy add oda a kenyeredet az éhezőnek. Itt azonban egy különleges változatban olvassuk, amit jól kifejez a legújabb olasz fordítás: „Nyisd meg a szívedet az éhező előtt.” Mintha azt mondaná: „Nyisd meg magadat, a lelkedet az éhező előtt.” Nem csak arról van szó, hogy a kenyerünket osszuk meg az éhezővel, hanem arról, hogy saját magunkat, a saját életünket osszuk meg vele. A böjt, amit Isten szeret, az életünk megosztása a szegényekkel. Ha ezt a személyes el- köteleződést kívánó utat választjuk, akkor ennek következtében az életünk mély változáson megy keresztül. A következő versek világosan leírják, hogyan: az Úr vezeti azt az embert, akiben végbemegy ez az átfordulás, a meg- térés önmagától a szegényekhez; ő ad erőt neki, olyan lesz általa, „mint az öntözött kert, és mint a vízforrás, amelynek vize nem apad el soha”. A szegények iránti szeretet radikális módon megváltoztatja az életet, és az embert biztos ponttá teszi mások számára, az élet forrásává a világ számára. „A rések betöltőjének neveznek majd, és a romba dőlt házak felépítőjének.” Aki a szegényeknek ajándékozza önmagát, az élhetővé, lakhatóvá teszi a romos várost. A szöveg hozzátesz még egy meghívást a szombatra, az Úr napjára vonatkozóan. Mély egység van ugyanis az Úrra való emlékezés és a szegények szeretete között. Isten szavának hallgatása nélkül, a szeretetére való emlékezés nélkül az ember csak önmagával van elfoglalva, külsődleges, hit- életi gyakorlatokkal teli vallásosságot él meg, amelynek nincsen közép- pontja, nincsen szíve.
