Zsid 12,4–7.11–15. Megerősíteni a lankadt kezeket és a megroggyant térdeket
4Mert még nem álltatok ellen véretek ontásáig a bűn ellen vívott harcban,
5és elfelejtettétek a vigasztalást, amely nektek, mint fiaknak szól:
»Fiam, ne vesd meg az Úr nevelő fenyítését,
és ne csüggedj el, ha büntet,
6mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti,
és megostorozza minden fiát,
akit magához fogad«.
(Péld 3,11-12G) 7Neveltetésetek érdekében szenvedtek. Mint fiakkal, úgy bánik veletek Isten, s melyik fiú az, akit apja nem fenyít meg? A fenyítés a jelenben nem látszik ugyan örvendetesnek, inkább elszomorítónak. Később azonban azoknak, akik általa megedződtek, az igazságosság békeszerző gyümölcsét adja. 12Ezért tehát feszítsétek ki lankadt kezeteket és ingadozó térdeiteket, (Iz 35,3) 13és lábatokat szoktassátok egyenes járásra, hogy a béna tag ne ficamodjon ki, hanem gyógyuljon meg! (Péld 4,26G) 14Békességre törekedjetek mindenkivelés megszentelődésre, mert enélkül senki sem fogja meglátni Istent. (Zsolt 34,15},<fs) 15Ügyeljetek arra, hogy senki se hanyagolja el Isten kegyelmét, nehogy a keserűségnek valamilyen hajtása felnövekedve zavart okozzon, és így sokan megfertőződjenek. (MTörv 29,17G)
A feddés a szeretet jele, azt fejezi ki, ahogyan
az apa helyreigazítja gyermekeit.
Ha nem részesülnénk helyreigazításban, semmi
változás nem történne az életünkben. A levél írója arra kéri ezért a keresztény közösséget – amelynek hite gyengülni látszik –, hogy teljen el újra az evangélium erejével:
„Ezért erősítsétek meg a lankadt
kezeket és a megroggyant térdeket. Lábatokat szoktassátok biztos járáshoz, nehogy kificamodjék, inkább
gyógyuljon meg.” Olyan buzdítás ez, amely mindenkitől azt kéri, hogy változtassa meg a szívét, a gondolatait, vagyis engedje,
hogy az evangélium vezesse, ne pedig a saját büszkesége, saját ösztönei, megszokásai. Csakis akkor növekedhetünk a bölcsességben és a
szeretetben, ha engedelmeskedünk az evangéliumnak és a benne rejlő nevelőerőnek. Ez a lelkipásztori mesterség nagy kérdése, ahogyan
az egyházatyák nevezték. Ez a feladat elsősorban a pásztorokra mint a közösségért felelős
személyekre vár, akiknek
a hívek belső növekedéséért kell fáradozniuk. Valójában azonban minden tanítvány
– mindenki,
vagyis a lelkipásztorok is – meghívást kapott, hogy a helyes
útra igazítsa önmagát,
és segítse a többieket a hitben, az életszentségben való növekedésben. A szerző ezért minden hívőt arra kér, hogy legyen éber, hogy „az Isten kegyelmét
senki le ne késse”.
Az egész közösség arra kapott meghívást,
hogy virrasszon, vagyis gyakorolja az episzkopális feladatot: gondoskodjon testvérei hitéről. A virrasztás részét képezi az is, hogy ne szökkenhessenek szárba a közösségen
belül „mérges gyökerek”, vagyis olyan énközpontú viselkedésformák, melyek megzavarják a közösség életét, és gátolják
a növekedését.
Imádság
a szentekkel
