1Sám 16,1.4.6–7.10–13; Zsolt 23 (22); Ef 5,8–14; Jn 9,1–41
Ferenc pápa beiktatásának évfordulója
Ez a Laetare vasárnap (az örvendezés vasárnapja), nevét a szentmise kezdőénekének első szaváról kapta. A liturgia arra hív, hogy törjük meg a nagyböjti idő szigorúságát. Az örvendezés, amire hív, természetesen nem a mai világ állapotából fakad. Sőt, inkább nehéz okot találni az örömre, hiszen oly sok konfliktus szennyezi be vérrel a földet. És milyen sok szegényt magára hagynak! Az öröm oka nem a világból jön, hanem abból, hogy közeledünk a húsvéthoz, amely győzelemmé alakítja a halált, örömmé a szomorúságot. A születésétől vak ember boldogsága ez, aki látni kezd – erre az örvendezésre hív minket a liturgia. Ez az ember születésétől fogva vak volt, ott ült az út szélén, és koldult – erre a sorsra volt kárhoztatva, ahogy mondani szokás. Amint meglátja Jézus ezt a vak embert, megáll. A tanítványok rögtön megkérdezik: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” A tanítványok számára ez az ember csupán egy megvitatásra érdemes eset. Jézus azonban a szív tekintetével néz rá, és azt válaszolja: „Sem ő nem vét- kezett, sem a szülei.” Megmutatja, hogyan kell megállnunk az előtt a vak előtt és minden szegény, szenvedő, beteg ember előtt: együttérzéssel kell rájuk tekintenünk. Jézus megrendül, ránéz, odalép hozzá és megérinti. Átgondolt, nem légből kapott gesztussal érinti meg: vesz a porból, nyálával megnedvesíti, és a szemére keni. Ugyanaz a kéz ez, mint Isten keze, aki a teremtéskor megformálta az embert, és aki ma is folyamatosan újrateremti. Azt a hamut, azt a port, amellyel beléptünk a nagyböjtbe, szereti az Isten. Sőt éppen emiatt rendül meg az Úr, ez ösztönzi arra, hogy fölénk hajoljon. Szeret minket, mert gyengék vagyunk, szeret, mert por vagyunk. Amikor Jézus arra kérte a vak embert, hogy menjen, és mosakodjon meg a Siloé tavában, ő tétovázás nélkül engedelmeskedett, elment a tóhoz, hogy megmosakodjon. Az evangélista nagyon röviden összefoglalja, ami történt:„Elment, megmosdott, s amikor visszatért, már látott.” A csoda nem egy mágikus gesztus volt: Jézus kezének gyengéd érintése által történt meg, és azáltal, hogy a vak ember engedelmeskedett a szónak, amit hozzá intézett. Ennek a gyógyulásnak a folyamata útmutatás számunkra is. Mi is gyakran vakok vagyunk, nem születésünktől fogva, hanem mert hozzászoktunk, hogy csak saját magunkat lássuk. Vakok vagyunk, mert beletörődtünk ebbe. Az Úr azért jön, hogy „megnyissa a vakok szemét”, megnyissa szemünket erre a szomorú világra, és afelé irányítsa tekintetünket, hogy meglássuk az üdvösséget, egy igazságos és békés világ látomását. Ebben a részben az evan- gélista hétszer ismétli azt a kifejezést, hogy „megnyílik a szeme”. Nem vé- letlen ez a sok ismétlés, talán arra utal, milyen könnyen vissza lehet esni a vakságba. Egyébként pedig nem elég, ha csak egyszer érint meg minket az Úr, vagyis csak egyszer hallgatjuk meg, és engedelmeskedünk neki. Amikor az Úr találkozik velünk – ahogyan azzal a vak emberrel találkozott –, új kérdéseket tesz fel, új feladatokat ad. Azt kéri, hogy szeressünk, hogy növekedjünk a követésében. Ezt kérdezi a már gyógyult vaktól: „Hiszel az Emberfiában?” Jézus barátokat keres, akiket szeret; társakat, akikkel meg- változtathatja a világot. A vak ember így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Ez a nagyböjt kérdése: ismerjük meg jobban Jézust, nézzük többet az arcát, engedjük, hogy jobban megérintsen a szeretete. Az evangéliumból azt halljuk: „Ő beszél veled.” Mi a vak emberrel együtt mondjuk:
„Hiszek, Uram!” Ez a mi hitvallásunk, olyan embereké,
akiket szerettek
és meggyógyítottak, akik újra az Úr követésére szegődnek, hogy megváltoztassák, igazságosabbá, testvériesebbé
tegyék világot.
Imádság az Úr napján
