Jer 17,5–10. Az
ember ne bízzon a másik emberben!
Jeremiás próféta korábban azzal vádolta Izraelt, hogy elhagyta Urát, Egyiptomhoz és Asszíriához fordult segítségért, mert abban bízott, hogy tőlük támaszt
és védelmet kaphat. A Nílus és az Eufrátesz
vizeinek bősége arra ösztökélte Izraelt, hogy ehhez a két nagyhatalomhoz forduljon, ám ez keserű csalódást
okoz: „Átkozott az az ember, aki emberben bízik (...). Olyan lesz, mint a cserje a pusztában (...), a kiaszott sivatagban tanyázik,
sós és lakhatatlan földön.” Ezzel a képpel
a próféta megmutatja, mennyire ostoba dolog az emberi hatalomba vetni bizalmunkat. Egyedül az Úr képes megvédeni ezt a kicsiny népet, ő képes növekedést adni számára, szabadon a ha- talmasok mohóságától. A próféta
ezért így szól: „Áldott az az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye.” Az ilyen ember – folytatja Jeremiás
az első zsoltár tanítását idézve – valóban
bőséget fog élvezni:
„Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett
fa, amely gyökereit egészen a folyóig
ereszti.” A próféta azt akarja ezzel a képpel hallgatóságának tudtára adni, hogy feltétlenül meg kell maradniuk az Úr és a szövetség
iránti hűségben. Jeremiás
zárásként a szívről
szól, az érzelmek mélyének helyéről, ahol meghozzuk a döntést, hogy örökre az Úrhoz kötjük magunkat.
Imádság
az Egyházért
