MÁRCIUS 5., NAGYBÖJT 2. VASÁRNAPJA

 

Ter 12,1–4; Zsolt 33 (32); 2Tim 1,8–10; Mt 17,1–9

 1Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, a testvérét, és fölvitte őket külön egy magas hegyre, 2és színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár. 3És íme, megjelent nekik Mózes és Illés, s beszélgettek vele. 4Péter ekkor azt mondta Jézusnak: »Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, csinálok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.« 5Még beszélt, amikor íme, fényes felhő árnyékolta be őket, s a felhőből egy hang szólt: »Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok«.  6Ennek hallatán a tanítványok arcra borultak és igen megijedtek. 7Jézus odament, megérintette őket és azt mondta: »Keljetek föl, és ne féljetek!« 8Amikor fölemelték a szemüket, senkit sem láttak, csak Jézust egymagát.

9Amint lejöttek a hegyről, Jézus megparancsolta nekik: »Senkinek se beszéljetek a látomásról, amíg az Emberfia a halálból föl nem támad.«

A színeváltozás evangéliuma elmondja, mi történik minden vasárnap az Eucharisztia liturgiájában. Hat hétköznap után Jézus összegyűjt és félrehív minket egy „magas” helyre. Szükségünk van rá, hogy fölemelkedjünk egy kicsit, de nem azért, hogy elmeneküljünk, kivonuljunk, és aztán minden a régiben maradjon. Miközben a vasárnapi liturgiában az égi dolgokra tekintünk, részesei leszünk ezeknek a dolgoknak, és belülről átalakulunk. Azzá válunk, amit látunk. Nem vagyunk egyedül, az Úr hívott össze és „vitt magával” minket. Jézus örök vágya, hogy magával vigye tanítványait. János evangéliumában ez a vágy imádsággá válik: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet” (Jn 17,24). Éppen ez történik a Tábor-hegyen, és ez történik velünk a szent liturgia hegyén. Az akkori és a mai tanítványoknak egy rendkívüli jelenség tűnik fel, ami nagyon különbözik a megszokottól: „Színében elváltozott előttük, arca ragyogott, mint a nap, ruhája fehéren tündökölt, mint a napfény” – számol be az evangélista. 

Pétert magával ragadja ez a ragyogás, és azt mondja, hogy állít három sátrat. Egyértelműen az a vágya, hogy ott maradjon Jézus, Mózes és Illés társaságában. Ám félbeszakítja egy hang – ez a történet csúcspontja –, egy szintén fénylő felhőből, ami mindannyiukat beborítja: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” Igen, az Úrral a szeretet nem egy mágikus pillanat csupán, hanem találkozás, egy arc, egy ember, aki velünk tart. A legemberibb arc, amely az evangéliumot hallgatva előttünk van. A teste, amit hagy megtörni, hogy táplálja a szívünket. Az emberi, gyenge, konkrét arca, amit a szegényekben szemlélünk. Jézus azt mondja a tanítványoknak, akiket kicsinységük a földre taszított: „Keljetek föl, és ne féljetek!” Az élet ugyanis szép lehet, megtelhet értelemmel, világíthat, mint azé az emberé, aki szeret. Ne féljünk: a barátunknak, Jézusnak az arca, aki átalakítja a szíveket és a világot, velünk marad. Nézzük őt! Ismerjük föl! Hallgassuk! Változtatni az életünkön azt jelenti, hogy őt hallgatjuk, nem saját érveinket és megszokásainkat. Ő legyőzte a halált, és felragyogtatta az életet. A szeretet fénye ez, ami nem ér véget, megvilágítja a tekintetünket. Olyan fény, amelyet tovább kell adni. Jézus „legyőzte a halált, s felragyogtatta előttünk az életet” – írja Pál apostol. A szeretet által minden ragyog, minden színes. Olyan jó az ő arcát szemlélni! Ez Isten szépsége, annak az embernek a szépsége, akit szeretnek, és aki szeret. A szeretett élet pedig feltámad.

Imádság az Úr napján