Dán 3,14–20.46–50.91–92.95. Az imádság megszabadít a haláltól
Azt mondta ekkor Nebukadnezár nekik: »Igaz-e, Sidrák, Misák és Abdenágó, hogy nem tisztelitek isteneimet és nem imádjátok az aranyszobrot, amit állíttattam? 15Nos tehát vagy készen vagytok arra, hogy mihelyt meghalljátok a harsona, a fuvola, a citera, a lant, a hárfa, a koboz és a többi hangszer szavát, leborultok és imádjátok a szobrot, amelyet készíttettem, vagy pedig, ha nem imádjátok, tüstént az égő tüzes kemencébe vettetlek titeket; és ki az az isten, aki kezemből megszabadíthatna titeket?«
16Így felelt erre Sidrák, Misák és Abdenágó Nebukadnezár királynak: »Nem szükséges, hogy feleljünk erre neked, 17mert íme, a mi Istenünk, akit tisztelünk, ki tud ragadni minket az égő tüzes kemencéből és ki tud szabadítani minket, ó király, a kezedből. 18De ha ezt nem akarná is, tudd meg, király, hogy isteneidet akkor sem tiszteljük, és az aranyszobrot, amit állíttattál, nem imádjuk.«
19Erre Nebukadnezár eltelt haraggal, és arcának színe elváltozott Sidrák, Misák és Abdenágó miatt, és megparancsolta, hogy hétszerte jobban fűtsék be a kemencét, mint ahogy befűteni szokták. 20Megparancsolta továbbá serege legerősebb férfiainak, hogy kötözzék meg Sidrák, Misák és Abdenágó lábát, és vessék őket az égő tüzes kemencébe.
46A király szolgái pedig, akik bedobták őket, nem szűntek meg a kemencét fűteni kőolajjal, kóccal, szurokkal és venyigével, 47úgyhogy a láng negyvenkilenc könyöknyire kicsapott a kemencéből; 48de amikor kitört, elégette mindazokat, akiket a káldeaiak közül a kemence közelében talált. 49Azarjával és társaival azonban leszállt az Úr angyala a kemencébe, és kiverte a tűz lángját a kemencéből. 50Olyanná tette a kemence belsejét, mintha harmatos szellő fújdogált volna benne, s a tűz egyáltalán nem érintette őket, sem fájdalmat, sem bármiféle bántódást nem okozott nekik.
91Megdöbbent ekkor Nebukadnezár király, sietve felkelt és így szólt főembereihez: »Nem három megkötözött férfit dobattunk a tűz közepébe?« Azok ezt felelték a királynak: »Úgy van, király!« 92Ő pedig így szólt : »Íme, én négy férfit látok, és azok szabadok, s a tűz közepén járnak-kelnek és semmi bántódásuk nincsen; a negyediknek olyan alakja van, mint egynek Isten fiai közül.«
Megszólalt ekkor Nebukadnezár, és azt mondta: »Áldott legyen az ő Istenük, azaz Sidráké, Misáké és Abdenágóé, aki elküldte angyalát és megszabadította szolgáit, akik benne bíztak és nem hallgattak a király szavára, és kockára tették testüket, hogy ne kelljen Istenükön kívül más istent szolgálniuk és imádniuk!
Dániel könyvének 3. fejezete egy aranyszoborról szól, amelyet Nebukadnezár király készíttetett, hogy birodalmának minden alattvalója azt imádja. Néhány zsidó azonban, Sadrak, Mesak és Abednegó, akik Júdeából jöttek Jeruzsálem elpusztítása után, megtagadták, hogy imádják a szobrot, amit bálványnak tartottak. Nebukadnezár feldühödött ezen, és elrendelte, hogy vessék őket tüzes kemencébe, ahonnan előbb Azarja, majd a három ifjú az Úrhoz fordult imádságával – ezt a két éneket olvashatjuk Dániel könyvének harmadik fejezetében. Szavaik a zsoltárokat idézik fel, példaként állnak előttünk arra, hogyan imádkozzunk a megpróbáltatások idején. A hívő ember tekintetét az égre emeli, és Urához fordul annak biztos tudatában, hogy meghallgatásra talál. Az imádság megszabadít a haláltól, és erőt ad, hogy Isten dicsőségéről énekeljünk. Látva a világot, ahol annyi ember él a szakadék mélyére taszítva, szabadságától megfosztva, kitéve az erőszak uralmának, mi is forduljunk imádsággal az Úrhoz, és biztosak lehetünk benne, hogy ő meghallgatja gyermekeit, és a segítségükre siet. Minden nehéz helyzetben az Úrhoz fordulhatunk, dicsérhetjük az általa alkotott csodálatos dolgokért, és ezáltal megízlelhetjük már most a szabadságot és az üdvösséget. „Áldjátok” – ismétli el a himnusz minden sor kezdetén. Az imádság elsősorban áldás, amelynek révén részesei leszünk az isteni életnek, mely megőriz bennünket a kárhozattól, az Úrtól távol leélt élettől. „Áldjátok”: ez a felszólítás arra szól, hogy Istenből kiindulva tekintsünk a világ tágas látóhatárára. Az Istent dicsőítő imádság mindenkit kiszabadít saját kis feladatainak szűkös világából, és közösségbe von minden élőlénnyel. Ezáltal az imádságban végigjárjuk Isten teremtő művét, hogy minden teremtményével együtt dicsérhessük irgalmát. Az ő kegyelme ugyanis örökké megmarad. Ezt fedezi fel az imádkozó ember, aki a szakadék mélyén és a fenyegetően közelgő veszély láttán is töretlenül énekli Isten dicséretét.
Imádság a szentekkel
