MÁRCIUS 23., CSÜTÖRTÖK

 

Kiv 32,7–14. Mózes közbenjárása

7Így szólt ekkor az Úr Mózeshez: »Menj le hamar, mert vétkezett néped, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről! 8Hamar letértek arról az útról, amelyet mutattál nekik: öntött borjút készítettek maguknak, imádták azt, áldozatokat mutattak be neki, és azt mondták: ‘Ezek a te isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről!’« 9Aztán így szólt az Úr Mózeshez: »Látom már, hogy keménynyakú nép ez! 10Hagyj engem, hadd izzék fel haragom ellenük, hogy eltöröljem őket, és téged tegyelek nagy nemzetté!«

11Mózes erre így kezdte kérlelni az Urat, az ő Istenét: »Miért gerjedne fel, Uram, haragod néped ellen, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről, nagy erővel és hatalmas kézzel? 12Kérlek, ne mondhassák az egyiptomiak: ‘Álnokul kivitte őket, hogy megölje mindnyájukat a hegyekben, és eltörölje őket a földről.’ Szűnjék meg haragod, és légy kegyelmes néped gonoszságával szemben! 13Emlékezzél meg Ábrahámról, Izsákról és Izraelről, a te szolgáidról, akiknek megesküdtél önmagadra: ‘Megsokasítom utódaitokat, mint az ég csillagait, és ezt az egész földet, amelyről szóltam, utódaitoknak adom, s birtokolni fogjátok azt örökké!’« 14Megengesztelődött erre az Úr, és nem tette meg azt a rosszat, amelyet népe ellen mondott.

 

A sivatagban – ahogy az élet nehéz pillanataiban – az ember

könnyen gondolja, hogy Isten távol van tőle. Ösztönösen úgy reagálunk, mint Izrael népe: saját istent készítünk magunknak, aki vezet minket, és kielégíti szükségleteinket. Döbbenetes, amit Izrael mond az aranyborjú előtt: „Izrael, ezek a te isteneid, akik kihoztak téged Egyiptomból.” A szolgaságból való szabadulást egy olyan bálványnak tulajdonítják, amelyet a saját kezükkel készítettek! Amikor az ember nem emlékszik arra, amit az Úr tett az életében, akkor minden a saját maga művének látszik. Csak akkor találhatjuk meg az igazi választ az élet nehézségeire, ha emlékszünk arra, mit tett Isten az életünkben. Könnyen válunk „keménynyakúvá”, vagyis olyanokká, akik csak a saját meggyőződéseik után mennek, nem hallgatják meg az Urat. Szükség van ilyenkor egy testvér közbenjárására, amilyen Mózes volt, hogy ő forduljon értünk az Úrhoz. Ezt a szeretetszolgálatot gyakorolja az Egyház, amikor egymásért imádkozunk. Ezzel az egész Egyházért, egész közösségért mondott imádsággal papi szolgálatot látunk el. A közös imádság felszáll az Úrhoz, és elér a szívéhez, egészen addig, hogy visszavonja ítéletét, ahogyan ebben az esetben is történt: „Visszavonta a csapást, amellyel népét megfenyegette.” Az imádság különleges erő a hívő ember kezében, ahogy Jézus is többször emlékeztette erre tanítványait: „Azt is mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19–20)

Imádság az Egyházért