Jer 20,10–13. A láncokban sínylődő próféta imádsága
10Mert hallottam sokak rágalmát,
rettenetet mindenfelől:
»Jelentsétek! Jelentsük fel őt!«
Akik barátságban voltak velem,
mind bukásomat lesik:
»Hátha rá lehet szedni, legyőzhetjük,
és bosszút állhatunk rajta!«
11De az Úr velem van, mint hatalmas hős,
ezért üldözőim elbuknak, és nem győznek;
nagyon megszégyenülnek, mert nem járnak sikerrel,
örök gyalázatuk nem megy feledésbe.
12Seregek Ura, aki megvizsgálod az igazat,
aki látod a veséket és a szívet,
hadd lássam bosszúdat rajtuk,
mert eléd tártam ügyemet!
13Énekeljetek az Úrnak,
dicsérjétek az Urat,
mert megmentette a szegény lelkét
a gonosztevők kezéből!
Ez a szakasz Jeremiás vallomásainak legutolsó, legdrámaibb részéből való. A szövegben olvassuk az imádságot, amit azután mond a próféta, hogy megverték, és egy éjszakára kalodába zárták. Jeremiás arról a konfliktusról beszél, amit prófétai küldetése és az azzal való szembenállás okoz. Úgy érzi, nem értik őt, teljesen magára hagyták, körös-körül csak ellenségeket lát, és már egykori barátai is csak az elbukását várják, mintha ezen akarnának örvendeni. Az őt körülvevő szembenállás ellenére Jeremiás nem engedi, hogy erőt vegyen rajta a csüggedés, és még erősebben az Úrba veti bizalmát: „De az Úr, mint hős harcos, mellettem áll. Ellenfeleim meginognak, s nem bírnak velem, szégyent vallanak, és elbuknak.” A nehézségek hatására sem zárkózik magába, nem forral bosszút, nem táplál magában dühöt. Ugyan megmarad benne a felháborodás Izrael keményszívűsége miatt, de ez megerősíti őt a prófétai küldetésben. Tudja, hogy az Úr mellette áll, vezeti őt, soha nem hagyja el. Imádságának nézőpontja még ószövetségi: bosszút kér ellenségeire. Ám evangéliumi perspektívában ez már a megbocsátás imádsága lesz, hogy érje el őket is Isten irgalma, és térjenek meg Isten akarata szerint.
A Szent Kereszt imádsága
