Jer 18,18–20. Összeesküvés Jeremiás ellen
Jeremiás prófétában megláthatjuk a hívő ember alakját, akit ellenségei üldöznek, és aki a jóért, amit tesz, rosszat kap cserébe. Ellenségei nem csupán elutasítják prédikációját, hanem egyenesen fölöslegesnek ítélik. Ugyanazt a magatartást látjuk, amit a farizeusok tanúsítanak majd Jézussal szemben: vele azért szállnak szembe, mert tanításának középpontjában a szeretet áll, és nem a szertartásos gyakorlatok, és főleg azért, mert úgy lép fel, mint Isten gondolatának igaz és tekintéllyel bíró értelmezője, sőt az egyetlen Mester. Farizeusok módjára viselkednek mindazok, akik úgy gondolják magukról, hogy elegendők önmaguknak, és képesek egyedül megélni a hitüket. Jeremiás próféta nem a maga kezdeményezéséből be- szél, és nem azért, hogy saját gondolatait kifejtse. Az Úr az, aki őt választotta, és aki elküldte, hogy beszéljen a néphez, juttassa kifejezésre, mi az Isten akarata. A próféták jelenléte – akiket Isten időről időre elküld a nép közé – az Isten szeretetének konkrét jele, aki nem akarja, hogy népe a saját gondolatainak és behatárolt horizontjának rabszolgájává váljon. Az Úr a prófétái, végül pedig saját Fia által akarja bevonni az embereket üdvtervébe. Jeremiás – minden bizonytalankodásával együtt – megérti, hogy nem engedhet ellenségeinek, akik nem szűnnek meg halálos kelepcéket állítani neki. Ezért fordul közvetlenül az Úrhoz. A hívő ember családias bizalmával felidézi az Úrnak azt az időszakot, amikor közbenjárt azokért, akik most ellenségei lettek: „Figyelj rám, Uram, és halld meg ellenségeim szavát!” Nem habozik büntetést kérni gonosz tetteikre: „Ne kegyelmezz hát gonoszságuknak!” Az Úr Jézus, aki az Isten országa hirdetésének csúcspontját jelenti, megtisztítja még Jeremiás kérését is: arra szólítja fel tanítványait, hogy imádkozzanak ellenségeikért, s erre ő mutat elsőként példát. A szeretet, amit az Úrtól kapunk, erősebb minden gonoszságnál, és képes legyőzni a gonoszt.
Imádság
a szentekkel
